Zanzibáron szép a nyár

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: email
juhasz-arpad

Elképzelem, ahogy gyerekként a Hárs-hegy egy csöndes zugában leteríti a plédet, csak figyel. Nézi az égboltot, szemléli a bogarakat és elmélyülten próbál beazonosítani egy-egy kőzetet. Aztán látom, ahogy pályakezdő muzeológusként a Nemzeti Múzeum főlépcsőjén járkál kézenállva. Minden áldott reggel. És látom még. ahogy a TIT igazgatójaként előadásokat tart, a televízióban és a rádióban is.
Juhász Árpádot talán senkinek sem kell bemutatni. Ha mégis, hallgassák most az ő történetét.

Fotó: Juhász Árpád Facebook oldala

Görögkatolikus és szász ősök

Volt a családban geológus?
— Geológus nem, de tulajdonképpen családfámból pontosan le lehet vezetni, hogy miért is választottam ezt a pályát. Pécsett születtem, apai ágon
görögkatolikusok vagyunk, a dédapám kántor volt. Talán ennek a vonalnak köszönhetem a pedagógusi vénámat. Miszerint világéletemben csak akkor voltam boldog, ha a tudásomat átadhattam másoknak, megoszthattam az ismereteimet. Anyai ágon pedig szász bányászok voltak az őseim, a dédapám még Szászországban született, bányamester volt. Ez
akkortájt meglehetősen fontos és elismert tisztségnek számított.
A Monarchia idején, az 1800-as években hívták át Pécsre, mert akkoriban lendült fel ott a bányászat. Az anyai ágnak köszönhetem tehát a természet iránti elkötelezettségemet. Családunk rövid ideig élt Pécsett, ötéves voltam, amikor Budapestre költöztünk, a Hárs-hegyre. Itt nőttem fel, itt voltam cserkész itt jártam ki az iskoláimat.

— Gondolom, jó néhány hatás érte még addig, míg végül pályát választott.
— Hát igen. Sokáig nem is tudtam eldönteni. hogy csillagász akarok-e lenni vagy botanikus. Az első igen jelentős, meghatározó állomás, akár iskolának is nevezhetném, mindenképpen a cserkészet volt.
Én már hatévesen farkaskölyök voltam. A 46-os Pasaréti Ferences rendi Cserkészcsapatnál. Rengeteget kirándultunk, táboroztunk, jártuk a természetet, és olyan földrajzi-biológiai tudást kaptunk, amely aztán egész életemben végigkísért. Ha ma megkérdezi tőlem, milyen csillagokat ismerek az égen, azokat sorolom fel, amelyeknek még ott tanultam meg nevét, elhelyezkedését. Ha a növények nevét kérdezi, biztos, hogy a Jávorka-Csapody féle botanikai határozóból akkor megtanult neveket mondom.

Csenevész kölyök

— Magányos gyerek volt?
— Sokszor voltam egyedül, hiszen a szemlélődő életforma nem kíván nagyobb társaságot. Később is így volt ez, azzal a különbséggel, hogy sok baráti társaságban én lettem a központ, a nagy mesélő. Aztán, ha útra keltem, azt gyakran egyedül tettem.
Arra emlékszem még, hogy iszonyúan vézna, csenevész kölyök voltam, de rettenetes akaraterő tombolt bennem. Kilencévesen, a háború után, amelynek utolsó hónapjait a pincében töltöttük, kijártam a Hárs-hegyre fáért, hogy helyre állítsam a teraszunkat.

1944 karácsonya (Fotó: Fortepan/Kuncze Magdolna)

— Játékból?
— Nem, valóságosan. Édesapám még nem jött haza, úgy éreztem, az én dolgom, hogy helyre állítsam, amit csak lehet. Iszonyatos tél köszöntött ránk 1944-45 telén, nem volt vezetékes ivóvizünk. Akkor nyitották meg Kuruclesen a kutakat, oda jártam le minden áldott nap szánkóval, megtöltöttem egy húszliteres tejeskannát vízzel – ezt vontattam fel a családnak. Pedig nem voltam erős gyerek.

Később, már a középiskolában kezdtem el sportolni, szertornáztam és sífutottam. Ott szedtem össze magam, komoly állóképességre tettem szert, olyannyira, hogy nemcsak tizenhat évesen, de még negyvenévesen is képes voltam kézenállva lemenni a lépcsőn, erős száztíz fekvőtámaszt nyomtam, és harminchatszor tudtam magam felhúzni. Hát, ezek a számok maradtak meg bennem.

A kisbogarakkal senki nem…

— Ezek szerint lehetett volna akár sportoló is?
— Talán, bár közepes tehetség voltem. A középiskolában egyébként még egy erős hatás ért, itt is vehetett volna más irányt az életem. Az osztályfőnököm, Szentkuthy Kornél, akinél zongorázni tanultam, nagyon komoly hatással volt rám, ő kifejezetten a zenei pálya felé orientált. Sokáig orgonáltam például az iskolához tartozó templomban is. Aztán persze dönteni kellett.

Végül, úgy hiszem, Honti Jenő tanárom miatt döntöttem a geológia mellett. Olyan alapvető útmutatást adott a természethez, ami lenyűgözött. Tőle tanultam meg például azt a fontos szemléletet is, hogy a természet nem óriási tájképekből, televíziós nyelven totálokból áll, hanem minden a részletekben rejtezik. Azaz elő kell venni a nagyítót, és igenis meg kell nézni alaposan, hogy az a kőzet milyen ásványokból áll. Azóta is tanítom ezt a szemléletet, nagyon sok előadást kezdtem azzal, hogy megkértem a hallgatóságot, soroljon fel egy-két állatot. Kivétel nélkül mindenki a nagy testű állatokat említette, a lótól, az elefánton át a tevéig.

Hát velünk ki foglalkozik? (Fotó: Carplips on Foter.com / CC BY-NC-ND)

— A kis bogarakkal senki nem foglalkozott.
— Igen, a kicsikről elfeledkeztek. Pedig a természet itt kezdődik. Szóval, a középiskola után az ELTE TTK geológia szakára jártam. Gyanús és rossz generációvá váltunk 1956 történései után, tulajdonképpen csak a szerencsének köszönhettem, hogy bár fegyveres harcban nem vettem részt, egyáltalán befejezhettem a tanulmányaimat. Első munkahelyem a mai Nemzeti Múzeum, akkor még Természettudományi Múzeum volt, ide kerültem muzeológusként az ásványtárba. Rengeteg munka adódott, mert 1956-ban egy szovjet lövedék nyomán beomlott az Afrika-kiállítás, rászakadt az ásványtárra, szinte újra kellett létrehozni azt a gyűjteményt, ami előtte Európában a második legnagyobbnak számított.

— Hogyan? Utazni akkoriban még nem nagyon lehetett.
— Vásároltunk és csempésztünk. Mindenféle ásványianyag hagyatékot vettünk meg itthon, és utazgattunk Kelet-Európában, ahonnan átcsempésztük a kiskalapáccsal gyűjtögetett kőzeteket. Én magam húsz teljes szekrényt gyűjtöttem tele. A múzeum igazgató mindezek ellenére csak Pedrónak, a kézenjárónak hívott.

Egy gyönyörű fekete cipőorrig

— Pedró, a kézenjáró geológus?
— Igen, mert szenvedélyes kézenjáró voltam. Tudja, hol vannak a legjobb lépcsők?

— Gyanítom, hogy a Nemzeti Múzeumban.
— Pontosan. Széles, jó tapintású lépcsői vannak. Reggelenként, a múzeum nyitása előtt egy órával, az emeletről kézenjárva mentem le a főbejáratig. Egészen addig, amíg egy gyönyörű fekete cipőorrot nem láttam az orrom előtt. A főigazgató cipőjének orrát… Attól kezdve hívott Pedrónak.

Öt évig dolgoztam a múzeumban, aztán egy véletlennek köszönhetően 1962-ben a Kőolajipari Tröszt munkatára lettem. Egy alkalommal éppen a Szent György-hegyen kalapálgattam, amikor egykori professzorom épp arra kirándult. Kérdezte, hogy alakult az életem, elmeséltem, erre ő azt mondta, pont ilyen emberek kellenek a kőolajkutatásba. Nem sokkal később már ott dolgoztam. Képzelje, ott olyan köveket vizsgálhattam meg, amelyeket annak előtte még soha senki nem látott. Izgalmas időszak volt, aztán hamarosan nagyot léptem a szakmai szamárlétrán, műszaki-gazdasági tanácsadó lettem. Csajka típusú autóval, sofőrrel közlekedtem.

Fotó: Fortepan / Chuckyeager tumblr

— Feladta a magányos geológus szerepet?
— Egy-két évre, de rém unalmas lett minden. Szerencsére már az utolsó egyetemi éveim alatt elkezdtem rádiózni, ismeretterjesztő jegyzeteket írtam és olvastam fel. Ebben az időszakban sem szakítottam ezzel a hagyománnyal, és közben előadásokat tartottam a TIT-ben is. Akkor indult el a Ki miben tudós? földrajzversenye is. Ennek a döntőjét már én vezettem élő, egyenes adásban. Egyenesen a mély vízbe dobtak, ugyanis a döntő előtt egy nappal hívtak fel, beugranék-e a megbetegedett műsorvezető helyére. Igent mondtam, bár fogalmam sem volt, mit vállalok. Aznap este leégett a tévé stúdiója, másnap, szinte a fekete, üszkös romok közül kellett bejelentkezni.

— Jobb beugrást nem is igen kívánhat egy kezdő.
— Igen, de mégis ettől az időponttól kezdtem el televíziózni, műsorokat gyártani, az Utazz velünk! címűt, később a Perpetuum Mobilét. Aztán 1971-ben kineveztek a TIT igazgatójának, egészen 1986-ig ott voltam főállásban.

Íme, a nyakkendős producer

— Majd újabb váltás következett, hiszen nemcsak készítője, de producere is lett az MTV természettudományos műsorainak.
— Tényleg nagy váltás volt, különösen, ha arra gondolok, hogy újabb szakmát kellett megtanulnom, a producerit. Ott álltam a 60-as évekbeli barna bőrtáskámmal, volt hozzá néhány kockás ingem és szövetnadrágom. Na, ebből a figurából kellett elővarázsolni a nyakkendős öltönyös producer urat. Még most is mosolygok rajta, ahogy látom magam előtt a gyártásvezetőt, aki stylistként átöltöztet öltönybe, számzáras aktatáskát ad a kezembe, majd hatásosan azt mondja, íme, dr. Juhász Árpád producer úr! Erre a végszóra be kellett lépnem a szobába, pont, mint egy nagymenő.

(Fotó: Foter.com)

— Számtalan nagy sikerű műsor fűződik az ön nevéhez, például az Egymillió lépés Magyarországon sorozattal mi is jó ismerői lehettünk hazánk természetrajzának.
— Ebben a Rockenbauer-féle sorozatban én csak geológus szakértő voltam, de a Deltának, a Kalendáriumnak, a Glóbusznak és több tucat más műsornak voltam a gazdája. Egy időben meg is támadtak amiatt, hogy túl sok műsorom van. Pedig rengeteg ötletem volt még, nem tehetek róla, állandóan járt az agyam. És igen, közben utaztam is, bár közel sem annyit, amennyit nekem tulajdonítanak. Évi két-három úttal én már elégedett voltam, ennek az eredményei ugyanis még feldolgozhatók és átadhatók.

Nyugi, papa!

Szép természetfilmek maradtak utánam, talán huszonöt ilyen film, Amerikában tizenöt portréfilmet készítettem magyar származású tudósokkal, 65 ezer színes diám van azokról a helyekről, ahol jártam. Tizenhét könyvem jelent meg. A minap azt kérdeztem a lányomtól, vajon mit csinál majd ezzel a rengeteg anyaggal, ha úgy adódik, hogy egy nap kalap nélkül megyek el, Azt mondta, nyugi, papa, kuka! Megnyugodtam, végülis nem volt hiábavaló a pályám.

(Fotó: Photo on Foter.com)

— Mikor elégedett?
— Nem nagyon szokott előfordulni. Csak hát itt ez a fránya idő. Egyre jobban fut ki alólam a szőnyeg, limitált az időm. Mindenesetre addig még teszem a dolgom, lektorálok néhány természetfilmet valamelyik természettudományos csatornának, utazgatok, ha épp úgy alakul, hiszen sok helyen nem jártam még, forgatok – már csak magamnak. Most Zanzibárba készülök. Ott szép a nyár.

(Megjelent: Cine Morbo, az orvostársadalom kulturális magazinjában 2005 tavaszán)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Olvasnál még?

Jelen időben

Újrahangolva

Már megint nem akarom ezt az egészet. És már megint itt vagyok. A fennsík szélén, a kutyaszaros részen. 30 fok van, nincs rejtekadó árnyas rész.

Tovább olvasom »
Jelen időben

Recept bőrkötésben

Ott nőttem fel, ahol égig érnek a fák. Ott, ahol nyaranta déli harangszó után már mindenki a lehúzott redőnyök árnyékában pihent. Ott, ahol nagyanyáim édesbús

Tovább olvasom »
Film

A Sötét helyekről

Nem könnyű film, most szólok. Nyugodt lélekkel kell(ene) nekiülni, meg még ráadásul Charlize Theron is adott hozzá, akihez engem nem fűz szimpátia, szemernyi sem. De

Tovább olvasom »