Recept bőrkötésben

Ott nőttem fel, ahol égig érnek a fák. Ott, ahol nyaranta déli harangszó után már mindenki a lehúzott redőnyök árnyékában pihent. Ott, ahol nagyanyáim édesbús történeteit éjszakánként újraálmodhattam. Aztán egy éjjel, egy nyugtalan, teliholdas éjjelen megfogadtam: nekem semmi más dolgom nem lesz az életemben, minthogy boldog legyek. Sokáig, túlontúl sokáig vártam rá.

Az én történetem

a Máriák története. Anyámat, nagyanyámat, sőt dédnagyanyámat is így hívták. Nem gondolkodtam azon soha, hogy szép ez a név vagy sem, viseltem, ahogy ők tették. Én voltam a ‘Kismarcsi’, a legkisebb a sorban. Messze laktunk a falutól, tanyán. Egyedül, csupán nők. A mi családunkban a férfiaknak valahogy nem volt szerencséje az élettel. Korán haltak meg, keveset hagyva hátra. Néhány történetet, karcos üvegnegatívokat elmosódott alakokkal.

Anyai nagyanyám volt a titkok tudója,

ahogy apám emlegette némi iróniával, a nagy-nagy történetbeszélő. Hogy meséket mondott-e az alsókonyhán, az ebéd utáni pihegő csendben, vagy a valóságot, sosem tudtam meg. Látom, ahogy ülök a lócán, azon a keservesen kemény lócán, lóbálom a lábamat és csak hallgatom nagyanyámat. Arra is jól emlékszem, amikor először említette azt a bizonyos kalendáriumot. Azt, amiben a családunk története pihent.

Hát erről a könyvről

gondolkodtam sokat a szénapadláson, gombaszedés közben az erdőn vagy aratáskor a mezőn. Nem voltak barátaim, néha a faluból valami rokonféle néni látogatott meg minket egy nálam idősebb lánnyal. Ágnesnek hívták, a nevére jól emlékszem, az arcára már alig. Ágnessel nem lehetett semmit sem kezdeni, pedig én úgy meséltem volna neki magamról, az álmaimról. De valahogy mellette mindig csak hallgattam. Ő is ezt tette. Nem is tudta meg soha, hogy én milyen boldog voltam akkor, mert nekem a világ úgy volt mámorítóan teljes, ahogy éltünk. Varázsos történetekkel, hosszú forró nyarakkal, dércsípte, vibráló őszi reggelekkel, hófútta, csikorgó telekkel és a reményt hozó tavasszal. Azt is elárultam volna még Ágnesnek, amit megígértem, megfogadtam magamnak. Hogy nagyanyám történeteiből okulva én szerelemből megyek férjhez, pont ahhoz, aki nekem rendeltetett. Hogy a boldogság lesz az én dolgom, semmi más. Az ígéret lassan titokká csendesült, később se igen beszéltem róla senkinek.

Az iskolákat már a városban jártam ki

Nagyanyámat csak ünnepekkor láttam, és abbéli félelmemben, hogy hamarosan elveszíthetem, egyre ritkábban merészkedtem a tanyára. Megpróbáltam elszakadni tőle. Halálhíre végül jó húsz évvel később külföldön ért. Egy spanyol kisvárosban éltem, a portugál határon. Hogy mit kerestem ott? Nyugalmat reméltem egy hosszú, sikertelen házasság után. Teljesen összeomlottam, elveszítettem az álmomat és hogy őszinte legyek, néha a valósággal való kapcsolatomat is. Bezárkóztam a majdnem világ végén, és vegetáltam. Szép lassan éltem fel az addig összegyűjtött pénzemet.

Aztán egy este anya hívott, hogy nagyanyám…

…legyek erős, sírta a telefonba, és az isten szerelmére, végre menjek haza, fejezzem be ezt az őrültséget. Eltelt még két nap, mire képes voltam kinyitni a spalettákat, és összecsomagoltam. Rettenetesen hosszú volt az út hazáig, megöregedtem abban az útban negyven évesen. De legalábbis úgy éreztem.

Már eltemették

nagyanyámat, mire hazaértem, nekem a gyász maradt, a fájdalom, és a lelkifurdalás. Hogy nem jöttem előbb, hogy nem voltam ott, hogy… az Istennel is veszekedtem, mintha ő lopott volna el tőlem valamit, hiszen csak ő tudhatta, csak ő láthatta, miért nem figyelmeztetett….
Karácsony előtt jártunk néhány nappal, abban az évben nem terveztük, hogy fát díszítünk. Anya azt mondta, elég lesz néhány szál gyertya abban a ránk szakadt nagy ürességben. Huszadikán azonban felkerekedtem. A tanyára indultam, nagyanyám üres házába.

A falu temetőjéből gyalog vágtam neki az útnak,

a legnagyobb hófúvásban. Nem éreztem a hideget, azt hiszem, semmit nem éreztem, talán csak azt a furcsa csendet, ahogy araszoltam lehajtott fejjel. A furgont se vettem észre, csak mikor már megállt mellettem.

– A jó ég áldja meg! – szólt ki egy férfi a kocsiból. – Hova megy ebben az ítéletidőben gyalog?
– Csak ide, a Bokor-tanyára – szuszogtam és zsebkendő után nyúltam, mert gyanús volt, hogy folyik az orrom is, nemcsak a könnyem.
– Na, szálljon be gyorsan, nincs sok időm, de nem hagyom itt magára, holnapra még a hó is betemeti, ha itt elfárad útközben.

Beugrottam az első ülésre,

a férfi meg egy selyempapírba csomagolt ajándékot kapott fel ijedten. – A bejgli, a karácsonyi. Anyámnak viszem, ő szegénykém már nem tudja megsütni. – És maga? – kérdeztem vissza, de nem válaszolt. Rágyújtott. Szótlanul robogtunk, az ablaktörlő alig birkózott meg a rengeteg hóval. Ahogy hátranéztem a visszapillantó tükörből, már a nyomunkat se nagyon láttam. Hallgattunk vagy húsz percig, már éppen megálltunk nagyanyám házánál, amikor megszólalt. – Én sütöttem, így szoktam már egy ideje. Így vagyunk.
Bólintottam, és nem kérdeztem többet, ő se mondott mást, csak elköszöntünk.

A konyhában hideg, döbbenetesen hideg volt

A fa bekészítve a sparhelt mellett, úgy, ahogy nagyanyám hagyta. Begyújtottam, vártam nagykabátban, sapkában, hogy lobogjon végre a tűz. Akkor mertem csak levetkőzni, amikor már az arcom is izzott a melegtől, akkor gyújtottam villanyt is. Minden úgy volt, ahogy régen. A lóca pont az ablak alatt, rajta egy fekete nagykendő, az asztalon egy hónappal ezelőtti napilap, meg a szürke keretes olvasószemüvege. A tisztaszobában felágyazva, egymáson a sok pehelypaplan, párna. Hányszor kérleltük, hogy váljon meg tőlük, hogy cserélje könnyű paplanra a dunyhákat. Nem értem, miért akartok ide olyasmit hozni, aminek nincs itt helye! – mondta szelíd korholással. Így volt mindennel. A gázt se engedte a konyhába, a palackosat. A bojler is úgy került a fürdőszobába, hogy anyám nem kérdezte, Megvette, beállított egy szerelővel, és másnaptól volt melegvíz.

A tükör keretébe betűzött fényképek széle felkunkorodott,

de mindannyian jól láthatóak voltunk még. A legfurcsább a szemünk volt, mintha egymásról másolták volna őket. Még az apró ráncokat is. Ahogy néztem magunkat, akkor vettem észre, hogy a képek mellé egy papírfecnit is betűrt nagyanyám. Az én nevem volt ráírva. Éjszaka lett, mire kinyitottam, addig csak sírtam, kezemben az üzenetével. Úgy sírtam, ahogy addig nem sikerült. Vagy egy órával később már nyugodtan kezdtem neki az olvasásnak.

Kismarcsikám! Azt hiszed, nem tudom. Pedig tudom ám az ígéretedet, tudom, hogy megfogadtad a boldogságot. Hogy honnan, ne kérdezd. Akárhogy is alakult, mert ezt is tudom, hiába mentél olyan messzire, nem adhatod fel. Már nem is magadnak, hanem nekünk tartozol ezzel. Anyádnak, nekem, dédanyádnak, a mi családunknak. A kalendáriumot, amiről annyit meséltem neked kisgyerekként, megleled a házban, benne minden, mit tudnod kell. Azzal olvasd majd, akit igazán szeretsz.
Ölellek, innen a messzeségből, nagyanyád

Beleremegtem minden porcikámmal,

többször is elolvastam az el nem küldött sorokat. Valahogy aztán elaludtam, reggel lett és szikrázó, vakító napsütés. Újra megraktam a sparheltot, még izzott benne a parázs. Délelőtt a lakásban kutattam a kalendáriumot, délután jutottam fel a padlásra. A furgon pedig épp akkor állt meg a ház előtt. Percekig szólt a duda, mire lebotorkáltam az ajtóig. Ott állt a férfi, az előző napi, csak a szeme látszott ki a füles sapkájából. Olyan furcsa volt a látvány, valahogy nem illett oda.

– Gondoltam, eljövök, megnézem, hogy ebben a hidegben hogy bírta az éjszakát – mondta köszönés helyett.
– Épp keresek valamit, azért kellett ennyit várnia.
– Nem akarok zavarni, csak… – mondta zavartan.
– Egy könyvet keresek. Meg kell találnom, nem akarok még egy éjszakát itt tölteni.
– Akkor igyekezni kell, hogy elérje a vonatot is. Na, én megyek is – mondta.

De csak állt ott az ajtóban, nem mozdult. Valami furcsa fény volt a szemében, jól láttam.
– Akkor hát jöjjön be! – sóhajtottam.

Leült a konyhában, kiöntöttem a maradék kávét, hideg, mondtam, mire ő, hogy pont így szereti. Ahogy lassan kortyolta, nem bírtam szó nélkül, vágni lehetett a csendet, egyszerűen el kellett mesélnem neki, hogy mit és miért keresek. Figyelmesen hallgatott, jó fél óra múlva felállt.
– Hol is hagyta abba a keresést?
– A padláson.
– Segítek, ha nem bánja. Tudja, ismerem ám magát.
– Honnan? Itt lakott valahol a környéken? – kérdeztem, ahogy lépdeltem felfelé a fa lépcsőkön.
– Nem, de így még senkit nem hallottam beszélni az életéről.

Végül egy kopott bőröndben találtuk meg a kalendáriumot

Valójában egy Biblia volt, bőrkötéses, benne az egész élettel, ahogy nagyanyám írta. A családunk életével is, hiszen a Máriák az üres lapokra sok mindent feljegyeztek. A férfi, akinek még a nevét se tudtam, ott állt mellettem végig. Az utolsó oldalon levő receptet már együtt olvastuk, a karácsonyi káposztaleves receptjét különleges fűszerekkel. Valaki azt írta alá, hogy ezt a levest mindig a család legöregebb tagja főzze meg egy nagy kondérban. Aztán a család messze élő tagjai, akik szép sorban meglátogatják, mind vigyenek magukkal a levesből, és az év legszentebb estéjén egyék meg. Így valamennyien együtt lehetnek aznap este.

Ez hát az én mesém

meg annyi, hogy a férfi, akinek azóta neve is lett, mára a férjem. Nem lehetett másképp. Vele olvastam el a receptet. A levest viszont én főzöm meg minden karácsonykor, tőlünk viszik el lábasban a többiek. Mert ez már az én történetem. És persze a Máriáké is.