Már megint nem akarom ezt az egészet. És már megint itt vagyok. A fennsík szélén, a kutyaszaros részen. 30 fok van, nincs rejtekadó árnyas rész. Csak a döghőség. Meg a Döme, és én. Eldördül a startpisztoly. Persze fejben. Már megint futok, már megint, megint… Hogy kinek hiányzott ez? Nem tudom.
Nekem biztos nem, mert az utolsó futóversenyem csúfos eredménnyel azt jelezte, ‘na kérem tisztelettel, visszább az agarakkal, mire az a nagy mellény, hogy te futni szoktál, amikor úgy elröpült melletted a másik három lány?’
Igen, az első kilométer után úgy éreztem, kiszakadt a szívem a mellkasomból, és még az is megelőzött, az előttem levő lány meg fülhallgatóval is visszanézett, hogy ki az isten zihál mögötte úgy, mint egy mobil klíma. És hiába néztem a plébánia kertjét, azt a megnyugtató hangulatot, amit évtizedek óta mindig feltölt, hiába láttam a szurkolókat a Kishídnál, és hiába ismertem a kanyarokat, a hepéket és hupákat, egyszerűen semmi nem segített. Csak lassultam, igazság szerint alaposan elfutottam a verseny elejét, megérdemeltem, hogy még bénább legyek egy kilométeren túl.
A bénaság analízise
Egy ideje már nem futok. Pont úgy viselkedem, mint a futóéletem előtt. Nem hoz lázba semmilyen verseny, nem akarok sem esőben, sem hőgutában, sem szomorkás, sem semmilyen időben futni. Nem tudom pontosan megmondani, hogy miért. Ami egy kissé aggaszt is. Mert ha legalább tudnám, hogy fáj tőle a térdem, zakatol a csípőm, nem bírom a meleget, olyan lassú lettem, amire nincs elfogadható magyarázat, csak az egészségem romló állapota -, de nem, nincs ilyen. (Mondjuk kivéve a lassulást, de az meg a pulzuskontrolláltság eredménye, és inkább a szívem zakatoljon eredményesen, mint legyek a leggyorsabb futó az utcában kifeküdve. )
Szóval keresgélni kellene az érveket, amelyek nincsenek. Egyszerűen nem futok, és kész. Talán meguntam, talán volt jobb dolgom is, mint állandóan gyűrni a kilométereket, meg különben is: nem mindegy, hogy le tudok-e rohangálni tíz kilométert vagy egy félmaratont? Néhányszor már megtettem, tudom, hogy meg tudom csinálni, ha megfelelően edzek rá.
De nem edzek.
Amitől még puhányabb, még kerekdedebb leszek, és már nyelvöltögetve tombol rosszkedvem nyara.
Akkor jött a Pilates
Az emberrel néha szembe jönnek hirdetések a Fb-on, és néha megszólítva érzi magát. Kiss Zsuzsi online Pilates órái pont ilyenek voltak. Kipróbáltam egyszer, kétszer. Ment. Így győztem meg magamat, hogy érdemes klub tagnak lenni, jelentkeztem, befizettem, kicsit tornáztam. De a csípőerősítő gyakorlatoktól úgy megfájdultam, hogy éjszaka felébredtem rá. Kicsit pihentettem. Aztán választottam egy új napot, egy új kezdést. De rossz nap volt, túl sok minden jött össze, túl sok elintéznivaló, beszélgetések, telefonok, homlokráncolások, sóhajtozások. Másnap már meg se próbáltam. (Nem a Zsuzsi tehet róla, talán a Pilates sem. )
Vettem viszont egy futó újságot,
a Runners’s Worldöt (ez itt a reklám helye), ami bizony már jel volt. Valójában az újrakezdő 5k terv fogott meg (a 10k-ról most álmodni sem), aztán persze olvasgattam, lapozgattam, győzködtem a barátnőmet, hogy ő is nézzen bele (nem nézett, mert rohadtul nem érdekli), és akkor az a valami megint megmozdult ott, legbelül. És onnan tudtam, hogy tényleg működik, mocorog, mert amikor hétfő reggel felébredtem automatikusan a foltos futó pólóm után nyúltam. Minden mozdulat természetes volt, minden ismerőssé vált, A döghőség ellenére.
És akkor a Tétényi fennsík szélén, az említett kutyaszaros részen megnyomtam a futóórát, és újrakezdtem. Kicsit skandáltam magamban, hogy nem érdekel az idő, csak fussam végig. Másfél kilométer után már a végigfutás sem érdekelt. Belesétáltam vagy két percet, de lehet, hogy négyet. Majd újra elindultam. Később az erdőben, ha nem is hosszú ideig, de újraéltem azt a szabadságérzetet, amit ez a sport képes adni. Örömből futottam, igaz, néhány száz métert, de tiszta örömből. Kifogytak a fejemből a nyomasztó gondolatok, nem volt körülöttem senki, jó, persze a Döme, de mégis egyedül voltunk a kerek erdő közepén.
Lefutottam a 30 percet, amit terveztem,
és piszok boldogan sétálgattam később hazafelé. Mert talán újra úton vagyok.
Az újrakezdés pedig jó dolog, feltéve, ha az ember képes elereszteni, hogy egy évvel ezelőtt, másfél éve milyen klasszul, gyorsan, vékonyan, okosan futott. Blabla. Most az van, hogy ugyanolyan béna futó vagyok, mint régen. Nem is nagyon akarok versenyre menni. Majd egyszer. Vagy egyszer sem. Vagy de.
