Kliff-klaff, a tenger

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: email
tenger nyito

Kell egy kis idő, mire megszokja az ember a papucsok ütemes klaffogását. Kliff-klaff, mondják, ahogy a repedező betonhoz csapódnak. A talp pedig engedelmesen tűri, hogy a számára szokatlan és sokáig tartó érzéki csalódás még tartson. Legalább még kétszáz méteren át, a tengerig…

A házigazda leírása szerint a tengerpart csupán kétszáz méter a szállástól. Igaz, azt is állította, hogy az apartman ‘2 bedroomból’ áll.
Ezért kellett az étkezőben a nagyobbik gyerekkel aludni egy keskeny kanapén, és reggelente nesztelenül feltenni a kávét.  Ja, bedroomkitchen.

Tenger egy fa levelein keresztül

Szóval itt vannak. Hol másutt, mint a tengernél. Talán lényegtelen is az ország, persze, jól tudjuk, melyik lehet ez. Első nap délutánján majd szétvetette a boldogság, amikor annyi év után újra megérezte a víz illatát. Klaffogott lefelé a gumipapucsban az észveszejtően meredek utcákon, néha visszanézett, követik-e a többiek, a kölykök, de már képtelen volt lassítani. Olyan régen ígérgette magának is, hogy visszatér a tengerhez, hogy most elhinni is alig tudta a beteljesült valóságot.

Másrészről részegítő állapot az,

amikor az ember ezt az óriási, hatalmas, hullámzó kékséget látja maga előtt. Lehetetlen betelni a látvánnyal. Mindig ugyanazt az érzést hívja elő, azt a színesre festett álomfotót. Már rohant is, képtelen volt megállni. Egy part menti étterem mellett vetette bele magát a vízbe. Nem vacakolt, egyenesen egy fejessel kezdte, utólag persze belátta, mekkora marhaság ismeretlen szikláról ismeretlen vízbe ugrani, de akkor is.

Merült, merült egyre csak, lefelé, húzta a mélység, ha tudott volna, tán sírva is fakad ebben a kimerítő boldogságban. De hogy is lehetne sírni víz alatt? Pedig szép kép, ahogy a sós könny odahullik, egyenesen oda, ahol pont annyira számít, mint csepp a tengerben.
Annnya! – prüszkölt mögötte valahol a Nagy, aki meg a békauszonyával és a maszkkal a fején próbálkozott besétálni a vízbe, és először sikerült belekóstolnia .  „Hát ki sózta ezt meg ennyire?” – kérdezte. „Undorító, szörnyű! „ Az annyanő meg csak állt, addigra már sziklát fogott a lába, és nevetett. Próbálta felidézni az ő első találkozását a tengerrel. Már nem rémlett.

Adria

Vrbnik – a középkor

Véletlenszerűen futottak fel a sziklák tetején húzódó középkori városkába. Teljesen kiszámíthatatlan, merre kanyarog az út, Látszólag persze, ő meg egy balos helyett jobbra kanyaradott, így az öböl helyett a sikátorokban kötöttek ki. Fényesre kopott utcaköveken sétáltak, azon töprengett, vajon amikor esik, hogy kerülnek le onnan az emberek, a meredek utcácskákban mi nyújt kapaszkodót. Valószínűleg a megszokás, mint ahogy az életben oly sokszor. Először elfogadod, még ha idegen is, aztán valahogy, valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt a részeddé válik. És ragaszkodsz hozzá, miközben világosan tudod, hogy lenne jobb megoldás. Lenne ezerszer is jobb megoldás. Csak hát a megszokás…

Az egyik utcában véletlenül majd besétál egy lakásba

A konyhában kötött volna ki, ha időben nem veszi észre a küszöböt, aztán a nyitott, falhoz támasztott ajtót. Onnan egyenesen a kék falú szobába juthatott volna, a málló falúba. Annak ablakán pedig minden valószínűség szerint a vibráló öbölre láthatott volna, a városka kikötőjére. De a szoba közepén egy meztelen felsőtestű férfi eltakarta a kilátást. Sortban volt csupán, és telefonált. Tágra nyílt a szeme, ahogy meglátta a lopakodó turistát. Megriadt a tekintetétől, sarkon fordult. kifutott.

Úgy gondolom, itt csak az öregek élhetnek – mondta az anyja. Azok illenek ide

Ő meg épp ebben a pillanatban gondol arra, vissza kellene jönni. Kivenni egy olyan málló falú szobát, ahova az előbb majdnem betört, reggelente lecsúszkálni a harmatos köveken a pékségbe, illatos, hosszú, sós kifliért, azzal meg le a kikötőbe, aztán felhúzott lábbal ülni egy óriási fém izén, amihez kikötik a hajókat, nézni csak a tengert, majszolni a kiflit, hagyni, hogy a sós pára a szemét marja. Megvárni, amíg befutnak a halászhajók, és a férfiak kiválogatják az aznapi fogást. Tobzódni a látványban, kémlelni az élettelen vagy vergődő halak üveges tekintetét. 

Aztán visszaballagni a házba,

kicsit tekeregni a sikátorokban, újra megnézni az óratorony hieroglifának tűnő feliratát, kézzel végigtapogatni és végül nekilátni az írásnak. Ebédre átsétálni ahhoz a nénihez, aki amúgy is főzne magára, meg, ha már ő is itt van, az idegen, hát rá is. Meginnának egy pohár borocskát, majd visszaballagna börtönébe és folytatná az írást.

Szűk horvát utca

Estére egyedül lenne. Akkorra már túlságosan is egyedül. Álmodozni kezdene, és behajtaná a spalettát, amit a feltámadt, gyorsan érkező vihar a ház falához verne ütemesen. Az álmodozás viszont nem segítene, megint csak fájna. Annyiszor esett már abba a hibába, hogy kivetítette az álmait, és valóságosabbnak gondolta, mint a valóság, hogy már épp megtanulhatta volna, felesleges és fájó. Hogy tessék végre tudomásul venni.  A mit is?
‘Szóval itt az öregek érzik jól magukat, szögezte le még egyszer az anyja, amitől vissztáncolt a valóságba. Hát, ja, mondta erre ő.

Phil, a kislány

Egy ideig lánynak nézték. Örökké a víz alatt volt, vagy hát csak félig, valójában a hátát látták. De azt jól. Phil búvárkodott. Órákon keresztül volt képes együtt lebegni a vízzel, számukra érthetetlen ok miatt nézegetni a csipkézett sziklák peremét abban a vicces szemüvegben. Akkor sem tudták eldönteni, hogy Phil kislány-e vagy kisfiú, amikor az apja füttyentett neki a partról, és ő végre kiemelkedett a hullámokból. Vonakodva megitta kint a palack vizet, amit az apja hozott, majd úgy vetette magát vissza a vízbe, mintha csak hazatérne.

A megszállottságra gondolt Philt nézve,

arra az isteni adományra, ami egyre közelebb viszi az embert a céljához. Hogy mikor is kezdődik? És miből lesz? Most csak arra jutott, energia kell hozzá – végtelen energia, ki tudja miből. Anyagból-e vagy lélekből, pókhálóból vagy tündérálomból? Csillagból, porból – ki tudná. De Phil, a fehérbőrű kis szenvedély még mindig lebegett. Majd estefelé, amikor még égetett a nap, és ő ott ült a két sziklára szegezett pallón, lába a vízben, a hullámok időnként a hasát nyaldosták, Phil kijött végre. 

És rámosolygott

Csak halványan persze, alig észrevehetően, de tudta, hogy őt nézi. És így telt el nap, nap után. Talán a harmadik délutánon lehetett, amikor Phil megállt előttük a kavicsos parton. Ők épp kártyáztak. Már majdnem szólt neki, hogy tartson velük, olyan vágyakozóan nézte a gyerekeit, Phil pedig már majdnem mozdult is, majdnem majdnem volt, de elmúlt a pillanat. És akkor ott, a gyerek szemében meglátta a szenvedélyt, ami roppant magányossá tette. Egyedüli gyerekké.  Belehasadt a szíve. Ez hát az ára. De szólni már nem tudott, Phil tovább lépett.
Másnap derült ki a neve is, így az is, hogy fiú. Az övéi attól kezdve csak nézték, hogyan birkózik a szörffel, századszorra is beleesve a hullámokba és századszor is felállva. Tetszett nekik.  Aztán mégsem köszöntek el tőle, amikor hazaindulás előtt utoljára fürödtek az öblükben. De a képét magukba zárták. Talán, mint ő, a szenvedélyt.

Adria

Aztán egyszercsak mindennek vége szakad

Azért még egy csöpp szívfájdítás Rijekából is jut. Ott végre iszik egy igazi presszó kávét, csak úgy állva, nyitás előtt egy cukrászdában, ahova megint csak véletlenül sétált be.  De mert mosolygott, és a szeme ragyogott, hát az idősebb férfi kiszolgálta. Csak nézte, ahogy lassan kortyolta a perzselő feketét, ő persze érezte magán a tekintetet. Alaposan végigpásztázta. Még kapott egy bókot kifelé menet, bella donna, arrivederci, mire épp csak visszaintett. De azt kedvesen. Ahogy szokta. 

A kávé tényleg remek volt.  A tenger is, intette

Meg a reggelek, a perzselő délutánok, és a paradicsom. Micsoda hülyeség, hogy pont a paradicsom jut az eszébe, de valahogy megfejthetetlen a számára. Mert a zöldes-sárgás, viszont óriásira nőtt pötty íze nem hasonlítható semmihez. A Kicsivel egy délután megettek vagy hármat belőle, úgy magában, harsogott a foguk alatt, őket meg szétfeszítette az íz, mert abban a paradicsomban minden benne volt. Szóval a paradicsom is feliratkozott a tenger, napfény listára.
Na, jó, hát végül arrivederci dolce vita!

Az autópályán gyorsan halad,

pedig hazafelé mindig lassabb minden. Végül belefut egy hömpölygő sorba, Zágráb előtt néhány kilométerre. Másfél óra gurulás, megállás, totyorgás, toporgás, visítás a hátsó ülésről, miszerint a Kicsinek a gerince tört el a rengeteg ülésben, ha nem venné észre, csináljon már végre valamit, milyen anya az ilyen…  Az „olyananya” közben kicsit szipog a légkonditól, némileg az oldalát is fájlalja, olyan furcsán veszi a levegőt, szúr is, de azért kilátásba helyez egy óriás pofont arra az esetre, ha a hátsó sor nem fogja már be a száját.

Csend csak egy fél óra múlva lett, pofon nélkül

A gyúródeszka másnap játszotta be magát az ágyba. Addigra már alig tudta emelni a kezét, csillagokat látott a tüsszentéstől, egy-egy rossz mozdulatra sírva fakadt. Amúgy is sírhatnékja volt. Elintézte egyszerre. De a fájdalom maradt. Valami indiai orvos ingatta a fejét a sebészeten, amikor meglátta a röntgen leletét. „Ez nem etty rossz mozdulat asszonyom! Sokkal több. Rossz állapotban gerinc.” Na, kösz, válaszolta, menjen a fenébe, gondolta, hogy jön egy ilyen orvos csak úgy, egy hét tenger után ehhez a mondathoz?  Hát nem látja, hogy tele van energiával, a bőrén a fény ragyog, a szemében a tenger? Néhány napig izomlazítókkal aludt, meg a deszkával. Aztán elmúlt ez is. Egy vacak lumbhago. Ha így írják. Ha nem, akkor is. Azóta minden álmában újra él. Újra éli a mindent. Újra éli kliff-klaff a tengert, mert nélküle már a kék sem kék.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Olvasnál még?

Jelen időben

Újrahangolva

Már megint nem akarom ezt az egészet. És már megint itt vagyok. A fennsík szélén, a kutyaszaros részen. 30 fok van, nincs rejtekadó árnyas rész.

Tovább olvasom »
Jelen időben

Recept bőrkötésben

Ott nőttem fel, ahol égig érnek a fák. Ott, ahol nyaranta déli harangszó után már mindenki a lehúzott redőnyök árnyékában pihent. Ott, ahol nagyanyáim édesbús

Tovább olvasom »
Film

A Sötét helyekről

Nem könnyű film, most szólok. Nyugodt lélekkel kell(ene) nekiülni, meg még ráadásul Charlize Theron is adott hozzá, akihez engem nem fűz szimpátia, szemernyi sem. De

Tovább olvasom »