Eszter története

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: email
Ismerkedő pár

Vannak olyan történetek, amelyek állítólag csak a filmeken léteznek. Mert egy Casablanca ugye nem történhet meg, csak és kizárólag fekete-fehér filmszalagon. És vannak olyan történetek, amelyek könyvekben léteznek, tiszta, fehér lapokon, a betűk által nyerve el valóságukat. És hát van az én történetem. Az én gyűlöletesen szép történetem. Akkor elkezdem az elején.

Gondolom, a nevem nem lényeges. Mondjuk, hívjatok Eszternek. Szeretem ezt a nevet. És mondjuk, legyek negyvenéves. Na jó, valójában negyvenkettő múltam, de általában azt mondják, négy-öt évet simán letagadhatok a koromból.

Az életem szabályosan indult,

gimnázium után külkereskedelmi főiskolára jártam, kitűnő eredményeket értem el. Három nyelvből tettem le felsőfokú vizsgát, ami persze önmagában nem lenne olyan nagy érdem, de nekem mindenem volt a nyelv. Az összes szabadidőmet arra áldoztam, hogy franciául, angolul és németül beszélhessek, olvashassak. Szóval, huszonévesen valójában nem is nagyon érdekelt más. Kihagytam a nagy bulikat elfeledkeztem arról, hogy az én jól berendezett kis világomon kívül akad még egy másik, egy nagyon is valóságos világ. A főiskola után egy külkereskedelemmel foglalkozó cégnél helyezkedtem el, üzletkötő lettem, és két éven belül, már saját csoportom volt, haladtam azon a bizonyos ranglétrán.

Maximiliant egy üzleti vacsorán ismertem meg. Akkor épp Afrikából érkezett Budapestre, és némi udvarlás után azt állította, csakis az én kedvemért. Azt hiszem, belepirultam, de attól a bóktól kezdve valahogy másképp néztem rá. Az igazság az, hogy alaposan szemügyre vettem. Úgy ötvennek saccoltam, sportos, laza testtartású, szikár férfi, rövidre nyírt ősz hajjal. És hát persze, kellemesen barna volt, ami csak kiemelte a szeme színét. A szeme kék volt, hátborzongatóan kék.

Max komoly üzleti partnernek ígérkezett, de igyekeztem úgy tenni, mintha az ajánlatai hétköznapi lehetőségek lennének, Úgy tűnt, ezzel meg én okoztam neki fejtörést, mintha dühítette volna, hogy a nagy Maximilian ostromát valaki ilyen jól állja. Pedig csak óvatos voltam. A vacsora után, már másnap reggel csörgött a telefonom. Itt állok, Maximilian vagyok mondta. – Hol? – kérdeztem. – Hogy hogy hol? Itt, a maga ajtaja előtt, válaszolta és letette a telefont.

Magamra kaptam egy köntöst,

még visszafutottam a fürdőszobába, hogy kimossam a reggelt a szememből, csak aztán ajtót nyitottam. A férfi helyett azonban egy szál liliom hevert a lábtörlőn. Mellette egy cédula: „Annak, aki veszélyes és gyönyörű, csakis veszélyes és gyönyörű virág jár… M.”

Csak álltam az ajtóban, vártam, hátha felbukkan az emeleten, bár fogalmam se volt, mit mondhattam volna. Fagyosan azt, hogy köszönöm, igazán kedves öntől, de ne reménykedjen, az üzlet nem ezen áll vagy bukik. Esetleg a meghatottságtól pihegve azt, hogy ‘ó, hogy maga milyen figyelmes’? Vagy…?

Amíg ezen töprengtem,

újból megcsörrent a telefonom Tudtam, hogy ő az, de nem vettem fel, sőt rá se néztem a készülékre. Lezuhanyoztam, még elolvastam az újságot, aztán elindultam a munkahelyemre. A liftben is hevert egy szál virág, egy újabb liliom. Aztán a kapubejárónál, végül az autómon pontos legyek  a kocsi ki sem látszott a liliomokból. Mert liliom borította mindenütt: a virágokat módszeresen ragasztotta az ajtóra, ablakra, még a kerekekre is. Csak a szélvédőt és a bal első ajtót szabadítottam ki, így, virágerdős álcában indultam a városba.

Nő az utcán

És még mindig azon gondolkodtam, hogy hogyan is kellene válaszolnom Aztán rájöttem, a legjobb, ha úgy teszek, mintha a világon semmi sem történt volna. Max délutánra jelentkezett be. Fülig érő szájjal nyitott be az irodámba. Nem értette, miért nem mondok semmit, illetve miért beszélek kizárólag az üzletről. Percekig csak hallgatott, aztán felállt, az ablakba könyökölt, pontosan rálátott az autómra.  – No, és hogy indult a reggele? – kérdezte. – Hát, mire ajtót nyitottam, maga már rég nem volt ott – válaszoltam. Aha, mondta, és még egyszer elismételte, kis nyomatékkal. És ahogy megfordult, valami olyasmit láttam meg a szemében, ami egészen Mexikóig űzött, hajtott.

Az üzlet persze megköttetett

Max ktünő üzleti partnernek bizonyult, de két nap múlva elutazott Németországba. Szinte szó nélkül, merthogy értette vagy épp félreértette a kimondatlan üzenetet. Attól kezdve nem beszéltünk, közös ügyeinket a munkatársaink intézték. Persze tudtam arról, hol jár, a neki küldött faxokra, megrendelésekre mindig vetettem egy pillantást. A világ minden részén megfordult, hol Dél-Afrikában, hol Japánban, hol Ausztráliában értük utol. Bár én is sokat utaztam, mérhetetlenül irigyeltem azt a fajta szabadságot, ahogy Max élt, Mert ő csak arra járt, amerre szeretett volna, nem a munkája irányította.

Párizs, Mexikó, ott vagyok, ahol akarok

Aztán egy napon, jó egy évvel az első találkozásunk után felhívott.
– Párizsban vagyok, elég közel önhöz. Végre megbeszélhetnénk a mi közös életünket – mondta végtelen nyugalommal a hangjában. Mire felocsúdtam volna, letette a telefont. Visszahívtam, de hiába, most ő nem vette fel.

Max, a fene essen beléd, kiabáltam egy fél óra múlva, mert addigra már vagy ötvenszer hívtam. A kollégáim nem ismertek rám, mindent félretettem, lemondtam az aznapi tárgyalásokat, egyszerűen képtelen voltam arra, hogy gondolkodjak. Illetve csak egyetlen dologra tudtam koncentrálni. Ki ez a férfi, és mi a frászt akar, ismételgettem. Hogy jön ahhoz, hogy közös életet emlegessen? Mit tud, amit én nem?

Ez itt az őrület!

Másnap reggel volt kegyes felvenni a telefont. Addigra már az őrület határára jutottam. Max, maga disznó, megölöm magát, isten bizony, csak kerüljön a kezem közé – kiabáltam, ő meg csak nevetett. – Hát, tessék, csak tessék, drágám, ha nagyon keres, bizonyára megtalál! Ha igyekszik, még itt, Párizsban, de nemsokára Mexikóvárosban leszek. Szóval?

Azt hiszem, ma már értem, mit jelent az, amikor az ember átmenetileg beleőrül a szerelembe és fékezhetetlen vaddá válik. Másnap a reggel kilenckor már a reptéren álltam, két óra múlva Párizsban. Újabb két óra elteltével  a szállodában, ahol Max lakott.

A recepción egy üzenet várt, Max ugyanis előttem egy fél órával jelentkezett ki… A levélben egy mexikói kocsma neve állt, mellékelve egy nyitott repülőjegy. Akkor már biztosra vettem, hogy megölöm. Végigutaztatja velem a fél világot, én meg loholok utána, mint egy hűséges vadászeb. Néhány óráig tudtam csak féken tartani magamat, aztán újra a reptér következett, majd egy nap várakozás, hiszen csak akkor indult gép Mexikóba.

Egy pohár sör…

Iszonyúan törődötten érkeztem meg, azonnal szállodát kerestem. És azt a kocsmát a belvárosban. Mindennél jobban szerettem volna, ha végre felpofozhatom Maxet – mindenért. A kocsmában, az utca felőli kis asztalnál ült. Ahogy beléptem, felnézett. – Hát nem kapkodta el a dolgot – mondta, és beletemetkezett az újságba. Ettől az arcpirító szemtelenségtől, az iszonyú cinikus és döbbenetesen pimasz stílustól minden fáradtság elszállt belőlem.

Pancho mexikói étterme

Kértem egy pohár sört, az asztalához léptem. – Akkor végre igyekezhetnénk, senorita. Gondoltam, ennél szebb helyet nem igen találhatnánk az esküvőnkhöz – szólalt meg végre.
– Miből gondolja, hogy én erre hajlandó lennék?
– Ugyan már, drágám! Csak gondolja végig. Nekünk komoly dolgunk kell, hogy legyen egymással, ha már itt van.

Azóta ismételgetem magamban Max mondatait. Ugyanis, bármilyen furcsa, nemet mondtam Maxnek. Nem mehettem hozzá feleségül. Nem tehettem.

Mert Max egyvalamit nem tudhatott

Az alatt az egy év alatt, amíg ő a világban tekergett, s arra sem vette a fáradságot, hogy felhívjon, én férjhez mentem. Egy kedves, vidám fiúhoz, akinek csak én léteztem. Mellőle rohantam Max után. Mindezt le kellett írnom, mert különben megbolondulnék. Max már valahol messze jár, bizonyára az eszkimókhoz kergettem. Én pedig itt vagyok ezzel a gyötrelmes történettel…

Ha kíváncsi vagy Max történetére is, nem azért, de piszok izgalmas, klikk ide, itt folytatódik.
(Az írás 2004-ben jelent meg a Hölgyvilág című hetilapban.)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Olvasnál még?

Jelen időben

Újrahangolva

Már megint nem akarom ezt az egészet. És már megint itt vagyok. A fennsík szélén, a kutyaszaros részen. 30 fok van, nincs rejtekadó árnyas rész.

Tovább olvasom »
Jelen időben

Recept bőrkötésben

Ott nőttem fel, ahol égig érnek a fák. Ott, ahol nyaranta déli harangszó után már mindenki a lehúzott redőnyök árnyékában pihent. Ott, ahol nagyanyáim édesbús

Tovább olvasom »
Film

A Sötét helyekről

Nem könnyű film, most szólok. Nyugodt lélekkel kell(ene) nekiülni, meg még ráadásul Charlize Theron is adott hozzá, akihez engem nem fűz szimpátia, szemernyi sem. De

Tovább olvasom »