Az úgy volt, hogy régebben imádtam. De lehet, hogy nem ez a legmegfelelőbb kifejezés. Nem kerestem különösebben a horror király műveit, de időről időre beleakadtam valamelyikbe. Így került a polcomra a Ragyogás (1986), a Tortúra (1987) és a Halálos árnyék (1993) is. És az is előfordulhat, hogy még a Rakéta regényújságban is olvastam Kingtől, de erre tényleg nem esküszöm meg.
Hogy mi izgatott belőlük a leginkább? Miért olvastam felváltva mondjuk Örkénnyel, Temesivel, Kunderával vagy Marquezzel? Hát mi más, mint a rémség. Amitől annyira tudtam félni, hogy felnőttként is gyakran kislámpa égett a szobámban az elalváshoz. Jogos a kérdés, hogy akkor mégis, mi a bánatért.
Talán azért, mert egy kicsit félni is jó
meg sokszor sokkal megnyugtatóbb az ilyesmitől félni, mint elmerülni a saját fantáziánkban. Mert az alkalmasint eszelősebb is tud lenni (arról nem beszélve, hogy milyen rohadtul valóságos is közben), mint például a Ragyogás. Pedig, ha valamin lehet félni, akkor azért a Ragyogás toplistás a témában.
Pár bekezdés óta már húzom az időt, hogy rátérjek a lényegre, jelenlegi írásom okára, a karácsonyra kapott King könyvre. Családom elég jól tudja, hogy bizonyos tekintetben megszállottan ragaszkodom a skandináv krimi irodalomhoz, hogy nekem Jo Nesbo a norvég király és nem V. Harold, már bocsánat, épp ezért rendre krimiket kapok tőlük. Most meg az Aki kapja, marja (2015) című Stephen King regényt. Amin persze egy csöppet elcsodálkoztam, de elég hamar kiderült, ők azért utánanéztek, beleolvastak, ez kérem szépen, krimi. (A világért sem tették volna ki magukat annak a kellemetlenségnek, hogy napokon keresztül ecsetelem nekik a horror és a krimi műfaji különbségeit.)
Hát jó, adtam be a derekamat,
de valahogy nehezen kezdtem az olvasásba. Részben azért, mert a fene essen az ember korába, de esténként már legszívesebben alszom. És elég gyakran merülök álomba úgy, hogy rajtam a szemüveg, kezemben a könyv, és már olyan régen elvesztettem a fonalat, hogy az elolvasott két-három oldal nagyjából felesleges is volt. Kriminél ez elég macerás egy metódus, meghülyülsz, mire a végére érsz, ha mindig vissza kell lapoznod.
Végül végül csak belevágtam Mr. Rothstein, Morris Bellamy, Peter Saubers és Jimmy Gold történetébe.
(Fontos: semmi olyat nem olvashatsz innen, ami után ne lenne érdemes elolvasnod a könyvet.)
Két szálon induló történetről van szó, az egyik vonal 1970-ben kezdődik, a másik a majdnem jelenben, 2009-ben. Természetesen minden összeér majd, követhetően, néha túlságosan is. King kevés dolgot hagy ránk, lineárisan hömpölygő sztorit kapunk, viszonylag kevés szereplővel, céltudatosan haladva a végső borzalomig.
Mert hát persze lesz borzalom, mi mást is kívánhatnánk Kingtől.
Kábé a kötet felénél
az ember kicsit ráun a sztorira. Már hozzá van szokva az idejekorán adagolt borzalmakhoz, itt meg alig történik valami. Persze majd, majd lesz. Csakhogy a feszültségtartás most elvész, King belefeledkezik a mesélésbe, szereplői kibontásába, és hát elég messziről indul, ugye. Krimiolvasó lévén nem véletlen, hogy két zseniális (a ‘nesbon túli’ világból) név ugrik be: Karin Fossum és Henning Mankell neve. (Fossum amúgy költőként indult, Mankell pedig színházi rendező, dramaturg volt.) Ha a feszültségkeltés nagy mestereiről esik szó bárhol is, ők kihagyhatatlanok. Hogy lírai vénával hogyan is képesek hideglelős történetekbe bonyolódni egyáltalán – fogalmam sincs. De hogy King tanulhatna tőlük, arról most bizonyosodtam meg igazán. Mert egy jól felépített kriminél azért létezik jobb is. A sokkal jobban felépített krimi. Az Aki kapja marja pedig ‘csak’ jól felépített.
Mindazonáltal túl nagy baj
nincs vele. Minden a helyén van, King klasszikus elemekkel építkezik, a három részből álló könyv tartogat meglepetéseket minden részben, csak olyan átlagosakat. Nem emelkedik a pulzusszám, nincs az az érzésed, ha hajnali ötig is kell olvasnom, akkor is a végére érek ma éjjel. Simán letehető, újraindítható. A vége (kicsivel több mint a könyv egyharmada) alacsony fordulatszámon kezd el pörögni, aztán szép komótosan bontakozik ki a Mester műve és így éri el a robbanást. Megjegyzem, egy drámai fordulópontnál azért az edzett olvasó is felkiálthat, pont úgy, ahogy én tettem. Márpedig erre régen volt példa. Stephen King nem véletlenül Király. Ráadásul üzenetet is küld, ami öniróniaként is felfogható: hogy valójában mivégre is lenne az irodalom. Mit ér az (súlyos dollárkötegekben mérve), ha valaki öncélúan magáért az írásért ír, és nem azért, hogy szórakoztasson…
Mondhatnám, hogy legalább három poén
miatt érdemes elolvasni a könyvet. De ha nagyon őszinte akarok lenni, igazából nem. Tisztességgel megírt könyv ez, se több, se kevesebb. A King rajongóknak talán kevés is, a krimi rajongóknak meg egy kis villanás, ilyet is olvastam már. De egy mondat, egy Jimmy Gold idézet mindenképp vissza fog köszönni. Fogadjunk, hogy tízből tízen ismeritek!
