Éppencsak kinyitotta a szemét. Résnyire.
Azzal játszott, kísérletezett, hogy pont annyira legyen nyitva, mint a redőny lamellái. Mert azokon keresztül surrant be a napfény, egyenesen dédapja hetyke bajszára, majd onnan vett egy fordulót, pontosabban az üvegről, ami a megbarnult képet elválasztotta a valóságtól, szóval ott gellert kapott, de már nyílegyenesen, eltéríthetetlenül az ő szeme felé vágtázott.
Ezért kellett a rés. Ha ugyanis nagyobbra nyitotta volna, akkor a fény egyszerűen beömlött volna, olyan mennyiségben, hogy szemén keresztül akár még a lábujjáig is elért volna. Azt pedig nem hagyhatta. Mert ébredni, nyáron lassan kellett. Különösen a nagyanyjánál. Ott nem volt érdemes semmit elkapkodni, ott mindennek ideje volt,
tik-tak ideje,
pont, ahogy a nagyóra ütötte, mindenre időt kellett szánni. Nagyanyja persze már kint volt a kertben, ő volt, aki a redőnyt résnyire húzta, és az is, aki már hajnalban gyomlált, örökös harcban állva a girbe-gurba fűszálakkal, nyavalyás gazokkal. Mielőtt azonban kiment, odakészítette a verandán, az asztalra a friss kenyeret, a teavajat, a paradicsomot, az alumínium teafőzőben ringatózó ánizs teát. Meg a nagykést, hogy tudjon szelni a kenyérből.
a nagykés azért volt lényeges,
mert egyszer, egy másik reggelen valahogy eltűnt. Nem találták, hiába kajtattak fel utána a spájztól a padlás lépcsőig mindent, egyszerűen sehol nem volt. Este – lámpaoltás előtt, mikor felhajtották a dunyhát – viszont egyikük sem tudott semmilyen elfogadható magyarázatot adni arra a tényre, hogy mit kereshetett a nagykés kettejük között, a kinyitható dívány résében. Mert ott volt. Nevették csak, hogy biztos álmukban, alvajárás közben hozhatták be. De hogy minek, azt még akkor sem tudták megválaszolni. Így, attól a naptól kezdve a nagykésnek mindig meg kellett lenni, különös jelentőséggel bírt a pontos jelenléte a konyhában vagy a veranda asztalon.
feküdt még a nehéz dunyha alatt,
de már érezte, hogy a percek megszámoltattak. Jobb lábával finoman lebegtetni kezdte a dunyha sarkát, amíg az, ráunva a reggeli játékra, végül felhajlott és kitakarta a lábszárát. Ő meg lassú, lomha hempergéssel jutott el az ágy széléig, lábát mértani pontossággal helyezte a parkettára. Finoman felállt, ügyet sem vetve a térdig felgyűrődött pizsama nadrágra. Aztán mezítláb indult a konyhára. Előtte még megállt, belehallgatott a levegőbe, a nyárfa leveleinek zajába. Sokszor megrémült ettől a zajtól. A másodperc töredékéig ugyanis azt hitte, esik az eső. Aztán rögtön belátta a tévedést, meg hát a nap hogy is táncolt volna a képen, a redőny résén át borúban…
Szabad lesz a lelkem,
ha azokra a nyarakra gondolok. Ott táncol, vibrál bennem minden, a déli nap szikrázó fénye, a délutáni hosszan elnyúló árnyékok, miközben egy ragacsos körtét majszolok nagyanyám lépcsőjén. Kint most szakad az eső. És eltelt vagy negyven év közben. Eltelt. (folyt.köv.)
