A múltkoriban vettünk két kobrát. Szívesen mesélném, hogy azért, mert a gyerek nyaggatott, de nem. Nekem tetszett meg. Egészen eredetiek, a fejüket például pont úgy tartják, ahogy jól nevelt kobrához illik, mozgásuk pedig egyszerűen lehengerlő.
A farkuknál kell fogni
– magyarázta az eladó. Így tettem, és igen, a kobra megmozdult, szinte ijesztő volt, ahogy a kezemből egyszerűen siklani kezdett a Ievegőbe, őrület mondogattam, mert sehogy se tudtam elképzelni, vajon hogyan lehet, hogy egy kerekdedre esztergált fadarab ilyen hajlékony legyen. Szóval megvettem a kobrákat, mi tagadás, fiaimnak is tetszettek.
Gáspár például rögtön elhagyta
saját kobrájának ragasztott nyelvét, ezért földhöz vágta a hüllőt, hogy szegénynek majd leesett a feje. Barni egy darabig még ijesztgette vele a szarvasi szilvafesztivál utcai forgatagát, végül ó is ráunt az új házi kedvencre. Így maradtak rám a kobrák. Mindketten. Bántam már az egész kígyóügyet, különösképp azért, mert megígértem a gyerekeknek, hogy aznap kizárólag nézelődünk, és akkor tessék, ott az a két fránya, senkinek sem kellő hüllő, rengeteg pénzért tisztára fölöslegesen.
Így aztán a kobrák mellé, kicsit később, vettünk még két lufit
Gázosat, szépet, amelyet spárgával a gyerek csuklójára kell kötni, jó erősen, hogy el ne repüljön. Volt is nevetés, kacagás, viháncolás, lufi – sikongattak a fiúk, és ettől én is jobban éreztem magam, mert ennél nagyszerűbb vásárfiát, ugye, el sem képzelhettünk volna. Az öröm a pizzériáig tartott. Pontosabban a szarvasi Primo pizzéria kerthelyiségéig, ami kert hiányában délutánonként az utcai parkolóban üzemel.
A rendelés után, a hosszas semmittevésben új játékot találtunk ki. Lecsatoltunk egy lufit, majd elengedtük. A gyönyörűséges repülést a fölénk hajló csíkos napernyő fékezte meg, mi meg jól a lufik után kaptunk, megfogtuk őket, és kezdődött elölről az akció. Egészen addig, amíg az egyik gyerekem egyszerűen kihajolt az ernyő alól, és huss, a lufi megtántorodva a szabadságtól vágtatni nem kezdett. Neki a légnek, a fentebb kergetődző bárányfelhőknek.
Jaj – sikította a kicsi, a nagy, meg mi, a felnőttek
Jaj, mondta később a pizzéria pincére, amikor rámutattunk az étterem előtti fa legmagasabb ágára. Merthogy a lufi ott kötött ki. Aztán emberünk, látva gyermekeink ábrázatát, létrát kerített, hozzá partvisnyelet, olyat, amelynek vége kis kampóban végződött. – Akkor most valaki másszon föl, mert a zuhanórepülést nem vállalom – tette hozzá.
Végül a gyerekek apja egyensúlyozott a létra legtetejére, hozzá veszettül csapkodott a nyéllel, mi meg lentről sikongattunk. És nemhiába. A lufi kampóra akadt. Már csak két lépcsőfok volt hátra, amikor a gázos lufi utolsó erejével csapott egyet, letekeredett a kampóról, és immáron örök légi pályájára állt.
Teljes csöndben gyászoltunk
Aznap este csillagokról meséltem a gyerekeknek, meg az elszabadult árva kis lufiról, aki köztük alszik. Sehogy sem tudtam megvigasztalni őket. Még a két, amúgy szinte élethű kobrával sem. Nos, azóta tudom, hogy a kobra fránya állat, vásárlása intő jel…
(Megjelent: Hölgyvilág, 2004)
