Valamiért dán filmeket nem szokás ismerni. Nekem talán, ha három ugrik be, abból az egyik ráadásul koprodukció a svédekkel. (Meg még krimi is.) Pedig a dánok egyáltalán nem rosszak. Jó, hát a nyelvük érdekes, nem feltétlenül szenvedélyre gyújtó vagy andalító, de akkor is. Mi hétvégén adtunk egy esélyt egy újabb dán filmnek. Szeretném kiemelni, hogy én nem csalódtam. Emberi történet, egyszerűen elmesélve, kapcsolataink végtelen tengerén utazva.
Kutatjuk a jó filmeket
Nyilván nem vagyunk vele egyedül, hogy egy amúgy 96 perces filmet nem szeretnénk szétszabdalva, cirka 140 percben abszolválni a teljesen hülye reklámok miatt. Ezért aztán ritkán nézünk filmet kereskedelmi tévén, kizárólag azokat, amelyeknek amúgy is betéve tudjuk a dialógusait, a történetét, a szereplőit, és bármikor szívfájdalom nélkül húzhatunk el aludni, ha mégis ráununk.
Kell a jó mese
De ez a karantén helyzet egyre inkább arra ösztökél minket, hogy jusson minden napra egy filmes mese. Hogy kerüljön a képernyőre, színes szélesvásznú, jó történet. Ami mindkettőnknek ad valamit, ha mást nem, hogy az ágyban aztán vitatkozzunk még rajta néhány percet, mert az nem úgy, nem így volt, talán nem is ugyanazt a filmet néztük, de közben milyen gyönyörűen volt fényképezve, és így tovább, blabla. Lykkevejre szerencsére elsőre bólintottunk rá mindketten, pedig azt se tudtuk, eszik-e, isszák-e azt, amit a cím takar. Rendben, annyit megtettem, hogy elindítottam a Netflixen a betekintőt, hogy lássunk egy kis előzetest. Ötven pluszos korosztály a dán ‘high society’ világából, a feleség épp hazatér taxival a kertvárosi házukba egy kis barátnős vásárlás után, elegáns cipősarkok koppannak a kerti úton,.Sara megigazítja a füves részen eldőlt karókat, amelyek az új üvegház sarkait jelölik. Mielőbb belép a házba, talán ő sem tudja miért, de összébb húzza magán a kabátját. Szüksége is lesz rá.
Mert néhány perccel később összeomlik a világ
Jan és Sara huszonéve felépített világáról van szó, amelyet a férj egy egyszerűen elhelyezett mondattal pecsétel meg: „Viszonyom van valakivel” – mondja az ablak előtt állva, kezében Sara ajándékával. Egyszerű tőmondat, semmi körülírás, cifrázás, lacafacázás, csak maga a szikár tény. Ilyen szikár tényekre egyikünk sincs felkészülve. Soha. Egy ilyen mondat úgy tud csattanni, hogy a levegőben szikrázó milliónyi porszemcse is szétrobban, csupán a légüres tér marad, és a benne visszhangzó döbbenet.
Fura, hogy ilyenkor egy nevet kérdezünk,
mintha bármilyen jelentősége is lenne, hogy Eváról, Juditról vagy Elfridéről van-e szó. De valamiért tudni akarjuk, tán azért, hogy hinni tudjuk. Sara sincs ezzel másképp, neki is szüksége lesz egy névre, ja igen és a dátumra, hogy ugye mióta is tart a kis liezon. Majd még egy utolsó kérdésre futja az erejéből, miszerint férje válni akar-e. És ezzel kezdődik filmünk. Hiszen Jan már döntött. Sara pedig pakolni kezd. Ő költözik. Majd szép lassan szembesül az eltelt 25 évvel, azzal hogy pénze nincs, diplomája túl poros, és a bank se akar kölcsönözni addig, míg lezárul a válóper.
De Sara kemény nő, ami például abból is kiderül,
hogy a költöztető kocsi vezetőfülkéjében utazik, mert autója sincsen. Gyakorlatilag semmije is alig, a bérelt kis ház Koppenhága(?) középosztálybeli elővárosában/negyedében a Lukkevej utcában található. Sara első estéje, ahogy az a nagy könyvben megíratott: gyertyafényben telik, dobozok közt. Az újra bedugott hűtőszekrény ugyanis kivágja a biztosítékot. Az első kiborulás már nagyon indokolt, ekkor történik meg, tanúi mindössze mi vagyunk, a szomszédok még láthatáron sincsenek.
De aztán megjelennek,
így ismerjük meg őket, az egyik szomszéd ellen aláírásgyűjtő fickót, egy ötvenes házaspárt és nagykamasz fiúkat. Látjuk még, ahogy Sara megpróbál úrrá lenni az életén, biztosítékot vesz, csavarhúzót ragad, munkát keres, szállodai szobalányként tanul ágyazni. És azt is látjuk, ahogy a szomszédban élő férfit alkalmanként szemügyre veszi. Lévén, hogy a szomszéd a kertben zuhanyozik esténként – meztelenül. Közben az is kiderül, Sara nagylánya – hiába várja az anyja – valójában nem költözik el édesapjától, a komfort azért barátságosabb lehetőség, mint egy málló tapétájú ‘gyerekszoba’. Sara lánya már majdnem felnőtt, éppen az USA-ba költözés előtt áll, fölösleges arra a kis időre mindent felborítani, magyarázza anyjának.
Aki még ezt is lenyeli, mi mást tehetne
Nem kiabál, nem hisztériázik, nem őrül meg, egyszerűen nekiáll az élet praktikus oldalának. Néha persze elfogy a bankkártyájáról a pénz, ilyenkor ő is szelektál a pénztárnál, mi kerüljön vissza a polcra. És Sarah összebarátkozik a szomszédaival, részese lesz a kissé megfáradt Su és Bo házassági viharainak, de munkasikerei is lesznek, jogosítványt szerez, taxizni akar. Ahogy Robert nevű szomszédja, aki taxisofőr… És közben lánya, válófélben levő férje is rájön, Sara sokkal, de sokkal több, mit egy felsőbb osztálybeli anyafeleség.
Nem folytatom tovább, fölösleges lenne, amúgy meg kitalálható a vége csapó(?), de addig nagyon is szerethető figurákat mutat nekünk Morten Arnfred rendező. Meg hát itt van Birthe Naumann, alias Sara, aki a 2003-ban bemutatott film idején 56 évesen olyan ragyogó nő, hogy még nőként is rácsodálkozhatunk.
A Lykkevej besorolása szerint romantikus komédia. Ezt azért nem mondanám. De nem is vagyok dán. Viszont egy dolognak utánanéztem: Lykkevej azt jelenti Szerencsés utca…
Ha valami nem megszokott filmet néznél, Hollywoodtól távoli bolygóról – legyen ez. Szerintem, megéri.
Lykkevej (2003)
95 perces dán film
rendezte és írta: Morten Arnfred
Főszereplők: Birthe Neumann, Jesper Lohmann, Ditte Gråbøl |
Ahol megnézheted: Netflix,