Amelie nem csupán egy film főszereplője. Amelie metafora. Mert maga az a báj, az a kedvesség, az a derű, a másik felé való fordulás, játékosság és romantika, amiért mindannyian odavagyunk. Ezért kapta a bolt az ő nevét. Mert mi is lehet jobb név egy vintage, retro és art üzletnek, mint a báj, játék, derű, romantika és nosztalgia így, egyetlen szóban összefoglalva.
Próbálom megtalálni azt a fogódzót, ami saját megamban Amelie-hez vezetett. Ígérem, nem leszek túl hosszú, tudom, hogy egyre kevesebbet olvasunk, szóval csak tömören, tömören. De mégis, a legjobb, ha a gyerekkortól indulunk, mindennek az alapjától. Talán onnan, hogy nyaranta a döghőségben Mariska nagyanyám néha engem köldött fel a padlásra dióért. Póli nagyanyám meg üvegekért a paradicsomfőzéshez. Egyik tevékenységben sem találtam volna személyes örömöt, ha azonmód el nem kezdek kutatni poros levelek, fényképek, újságok és mindenféle csodás kacatok után.
Kincseket találtam, amiket vagy lecsempésztem a padlásról, vagy ott, helyben, a homlokomról csorgó verejtéket törölgetve, a galambbúgás dallamára nekiültem olvasni. Így szeretettem bele a Színházi élet fekete-fehér lapjaiba, olvasgattam a színdarab részletek dialógusait, aztán játszattam el Mariskámmal a mosogatás utáni pihenésben. Ketten voltunk a több szereplős darab szereplői.
Pólikámnál egy órási selyem (látszólag) takarót találtam, egy vászontáskában. Valami furcsa, idegen nyelven volt ráírva, hogy mi lehet, amit nem értettem. Aztán kiderült, hogy a hieoroglifák valójában cirill betűk, annyit tesznek: ejtőernyő. Később történet is került hozzá: egy orosz katona landolt a kertünkben, az ejtőernyőt maga után hagyta, amit pedig dédapám rejtett el. Így maradt a padláson még vagy negyven évig. Titokban.
Mindig azt gondoltam, titkok felfedezője leszek, vagy úgy, hogy rátalálok én magam, vagy úgy, valakit találok, aki végül megosztja velem őket. Talán ezért is lettem az, ami harmincöt éven át, újságíró. És talán ezért is lettem, most az aki most egy aprócska boltban próbál titkokat, meséket, nosztalgiát és derűt (át)adni.
Persze álszentség lenne (finoman szólva) meg nem említeni azt a tényt, hogy Amelie boltja egy üzleti vállalkozás. És mint ilyen, napi szinten küzd a vásárlóért. Miközben igyekszik tárgytörténeteket megosztani, a vásárlóval együtt felfedezni a rég elfeledettnek gondolt emlékeket.
Amelie három hónap alatt megszámlálhatatlanul sokszor hallotta már: „nekünk volt ilyen, emlékszem, de arra nem, hova tűnt, pedig úgy szerettem” vagy azt, hogy „a nagymamánál mindig ilyenből csodás, rózsás bögréből ittuk a teát”, esetleg azt, hogy „soha életemben nem nyertem semmit, csak egyszer az úttörőtáborban: egy Sokol-rádiót. Pont ilyet, mint ami itt van”. És ezektől a mondatoktól hirtelen valahogy mindenki otthon érzi magát. Legbelül, abban a biztonságos és gyönyörű világban, amit gyerekkornak hívunk.
Aztán vannak Amelie-nek más történetei is, már ebben a boltban, ugye, nem csak a tárgyak mesélnek. Amelie igyekszik tapintatosan faggatódzni, épp csak annyira, míg nincs terhére a betérőnek. De azt tapasztalja, az emberek szívesen mesélnek. Olyat is megosztanak vele, amire aztán rá is csodálkoznak, hogy vajon mi történhetett, hogy egy üzletben csak úgy ezt elmeséli… Semmi, mondja erre mosolyogva Amelie, egyszerűen ez egy ilyen hely.
És tényleg. Minden fellengzősség nélkül. Amelie világában, Amelie boltjában nem történhet rossz.
Mert ez a bolt az a bolt, ahol a csodák megeshetnek.
Ma is, holnap is, és remélhetőleg még jó sokáig – veletek, általatok.
Együtt.