Sokszor mondták rólam, úgy élem az életem, mint egy szerencsejátékos. Hát, egy biztos, veszíteni sokszor veszítettem már túlságosan sokszor. Akkor most hallják az én történetemet, Maximilian Alexander Stein történetét, aki egykoron Szabó Sándornak született Sopronban.
Furcsa, de az egész gyerekkoromból
anyám hangjára emlékszem legélénkebben. A hangra, amely apámmal pöröl, amiért az egy hintaszék rejtekében, hónapokon keresztül csak Hemingway-regényeket olvas. Apám sértett ember volt, haragudott a világra, és legfőképpen önmagára, hogy végzett jogász létére sem tudja eltartani a családját. Aztán egy szép napon megelégelte a haragvást, egy kis bőröndbe pakolta be legfontosabb értékeit, anyámnak új utazóruhát vett az útra, nekem meg egy kisdobot, és így ahogy voltunk, nekivágtunk az ismeretlennek, egy új világnak.
Tulajdonképpen azóta is úton vagyok, mert mikor végre megállnék egy pillanatra, amikor úgy érezném, megpihenhetek, történik valami, ami odébb visz. Nem városokkal, de földrészekkel odébb.
Anyámékkal végül Németországban telepedtünk le,
vagyis hát onnan utaztunk a világ ezernyi részébe, mert az én nagy tudású, romantikus lelkű apám utazó ügynök lett. Hamutartókat és üvegketyeréket adott el, lenyűgöző rábeszélőképességének köszönhetően szép sikerrel. Soha nem felejtem el, amikor egyszer Buenos Aires leghosszabb utcájának kocsmáit jártuk végig. Azokat a kocsmákat, ahol az emberek a földre hamuztak, ahol később a kocsmárosok órákon keresztül bambán bámultak utánunk, merthogy fogalmuk sem volt arról, vajon mire is kell használni a kis kerek üvegtálat. Viszont apám kocsmánként eladott vagy ötven darabot.
Nem tagadom, jól ment a sorunk,
s bár iskolába nemigen jártam, tizenöt évesen már folyékonyan írtam, beszéltem spanyolul, németül és franciául. Aztán persze egy napon vége lett a vándorlásainknak, apámat kinevezték a német üveggyár élére, engem meg beiskoláztak. Gyötrelmes négy év következett, gyűlöltem a kötöttségeket, a lelkemben legbeIül mindig úton voltam.
Húszévesen, kezemben apám bőrkötéses Hemigway kötetével
végre megváltottam a hajójegyemet Afrikába. Nairobi egyik nemzeti parkjában vállaltam állást, idegenvezető-féle lettem, nekem jutottak a spanyol és francia csoportok. Apám öt éven keresztül szinte minden héten küldött egy levelet, azt szerette volna, ha valamiképpen én is folytatom a mesterségét. Bevallom, nem nagyon érdekelt sem az ügynökösködés, sem az üveggyártás. Egyvalami azonban nagyon vonzott: a repülés. Tíz évig gyűjtöttem egy kis repülőgépre, életem egyik legszebb napja volt, amikor megvásároltam, és végre felszálltam vele. Aztán alapítottam egy egyszemélyes légi társaságot. Én voltam a pilóta, az igazgató, a szerelő — mikor mi kellett.
A szabadság egészen Andrea érkezéséig tartott
Andrea német modell volt, lélegzetellállítóan szép és ráadásul rendkívül művelt. Fotózásra jött Afrikába, a kis stábját én szállítottam heteken át egyik városból a másikba. A munka végeztével visszautazott Berlinbe, én pedig megállíthatatlanul rohantam utána. Honnan is sejthettem volna, hogy még a repülőtérre vezető úton karamboloztak, s hogy mialatt én a berlini modellügynökségen ücsörögtem, addig a nairobi kórházban épp az ő életéért küzdöttek. Hónapokig Berlin és Nairobi között éltem, őrült lelkiismeret-furdalásom támadt, ha nem voltam Andrea mellett, ugyanakkor Berlinben kiderült, hogy apám súlyos beteg haldoklik.
Azon a napon veszítettem őt,
amikor Andrea gépe leszállt a berlini reptéren, Andreát éveken keresztül ápoltam – megbénult, egyedül képtelen volt ellátni magát. Csak néztem, néztem a gyönyörű nőt, én még akkor is annak láttam, de nem értettem, mi zajlik benne. Aztán egy napon egy levél várt otthon. „El kell utaznom ahhoz, hogy végre el tudjalak engedni! Új életet kell kezdeni mindkettőnknek! Szeretlek! A.”
Pontosan egy évet adtam magamnak arra, hogy kiheverjem mindazt, ami történt. Lehúzott redőnyök mellett éltem, igyekeztem csak a munkára koncentrálni. Kereskedő lettem, akárcsak apám. Halálának évfordulóján pedig visszautaztam Nairobiba, és attól kezdve arra utaztam a világban, ahol éppen jó üzleti lehetőség adódott. Attól kezdve egyedül éltem.
Nők persze mindig akadtak az életemben,
néha túlságosan is sokan, de azt, hogy bármelyikük mellett éljek – elképzelhetetlen volt. Mert ott volt például Bernarda, a spanyol fotóriporter. Akit őrült lánynak neveztem el, mert hát ki az a nő, aki tizenöt kilós menetfelszereléssel az oldalán véres háborúkban képes rohangálni és fotózni? Vele többnyire repülőtereken találkoztunk, ő valahonnan jött, én valahova utaztam, s ha a két időpont között volt egy kis átfedés, még egy ölelésre is futotta valamelyik takarítóhelyiségben. Bernardát egy orosz követte, Irina.
Irina kutatóorvos, elszántan és megállíthatatlanul kereste a rák ellenszerét. Biztos vagyok benne, ha egyszer valakinek sikerül ezt felfedeznie, az mindenképpen ő lesz.
És hát volt még egy japán lány, Michiko. Világutazó volt, mi éppen Írországban találkoztunk. Messziről hátizsákkal, és egy táblát tartott a kezében. Stoppolt. Annyira viccesnek hatott, mert hát a táblára az egyszerűség kedvéért csak azt írta rá, Osaka. Végül sikerült meggyőznöm, hogy inkább repülővel folytassa az útját hazafelé, és azt az időt, amit így megspórol, töltse velem. Egy hónapig éltünk együtt és barangoltuk be egész Írországot. Michikóval könnyű dolgom volt, mert kiválóan beszélte az írek rettenetesen kemény és számomra megtanulhatatlan nyelvét. De ennek a kalandnak is vége lett, Micsiko felszállt egy gépre, én pedig megint magamra maradtam.
Akkor már ötödik éve voltam úton, s mikor egy reggel egy poros, görög szállodában ért,
azt mondtam, elég.
Épp eleget töltöttem már úton ahhoz, hogy végre-valahára megállapodjak. Nem új hazát akartam magamnak keresni, mint annak idején a szüleim, hanem arra a régire vágytam, ahol az ember lelke minden pillanatban otthon van. És közben rettenetesen vágytam valakire, aki mellett végre tényleg megpihenhetek. Mert nem volt olyan átvirrasztott éjszakám, amikor ne jutott volna eszembe Andrea. Felejteni ugyan lehet, de kigyógyulni egy ilyen kapcsolatból, egy ilyen szerelemből, azt hiszem, soha, és az útjaim során sokszor eszembe jutott szegény, jó anyám.
Az a gyönyörű, okos, jó humorú asszony,
aki kérdések nélkül élte az életét apám mellett, és feltétel nélkül bízott a férfiban, akinek örök hűséget esküdött. Hát, ha igazán őszinte akarok lenni, ilyesfajta nőt kerestem a világon mindenütt. Furcsa, hogy ezért, végül abba az országba kellett utaznom, ahol egykoron születtem. Mintha mindig is Eszterre vágytam, vártam volna. Ezért nem engedhettem el magamtól, s ezért viseltem nyugodtan azt az egy évet nélküle. Tudtam, csak idő kérdése, hogy igazán egymásra találjunk. Hiszen én Eszterben a mindenséget láttam meg, mellette olyan nyugodtnak éreztem magam, mint még soha. Aztán ott,
Mexikóvárosban egy pillanatra elsötétült előttem a világ,
amikor megkértem Eszter kezét, és ő nemet mondott. Nem értettem, mi történhetett vele. Én ugyanis megesküdtem magamban, hogy történjen bármi, ő lesz az első és utolsó feleségem. Nem tehettem mást, ott kellett hagynom, ott, abban a kocsmában, mert már csak egy cél lebegett a szemem előtt, hogy mihamarabb megmérkőzzek Eszter férjével. Az, hogy Eszter utánam jött a világ végére is, döbbenetes erőt adott.
A sors iróniája, hogy Péter jóval a megérkezésem után kapta meg azt a bizonyos selyemkesztyűt. Addigra persze már mindenről tudott. Felhívtam, találkoztunk őszintén, kertelés nélkül mondtam el mindent, mint ahogy azt egy férfinak tennie kell egy ilyen helyzetben. Azt is, hogy köztünk semmi nem történt még.
Csak ült, és hallgatott rosszabb volt, mintha behúzott volna egyet, mert a hallgatásra nem számítottam. Felállt,
hát akkor jó napot, mondta, és otthagyott az étteremben.
Azt már Esztertől tudom. hogy mire hazaért, Péter már elköltözött. Csak azt a selyemkesztyűt hagyta az előszobafogason. Még levelet sem hagyott, egyszerűen elment.
Amikor becsengettem Eszterhez, senki nem nyitott ajtót. Pedig tudtam, hogy otthon van. Vártam, kopogtattam, aztán dörömbölni kezdtem. Nem szégyellem, de térden állva könyörögtem a bocsánatáért. Nem szólt. Ekkor valahogy lenyomtam a kilincset, az ajtó nem volt zárva.
Csak a fürdőszobából hallottam a víz csobogását
Benyitottam, ott állt a zuhany alatt. Hosszú percekig csak néztem – Akkor bejössz végre? – kérdezte nekem háttal, mert tudta, hogy ott vagyok. Aztán már csak arra emlékszem, ahogy a forró víz éget, hogy szinte mart, és a pillanatra, amikor elveszhettem Eszter ölelésében.
Gondoltad volna, hogy Eszternek is van története? Nyilván Maxről. Itt elolvashatod a szívszaggató első részt, ha már ezzel kezdtél.
