Telik-múlik a karanténba zárt idő, de ahogy tavaszodni kezd, mi is egyre jobban bízunk. Jókedvünkhöz elég néha egy szélfútta, ragyogó napsütéses délelőtt, amit már a szabadban tölthetünk. A nehezebb napokon pedig akár egy régi emlék is átsegíthet, nem is gondolnám, hogy majd pont egy recept lesz a megoldás. Főként nem azért, mert a konyhára soha nem úgy gondolok, mint a kiteljesedés üdvözítő lehetőségére, épp csak túl akarok lenni a napi rutinfőzésen.
hirtelen szembe jön velem a Facebookon Orsi unokatestvérem fotója. Apró perecekről készített fotót, sós, köménymagos perecekről. Nehezen állom meg, hogy azonmód ne válaszoljak rá, hiszen ez a perec mindannyiunknak ugyanazt jelenti. Azt a biztonságos kapaszkodót, amit egy étel jelentett nekünk, unokáknak. A nagyit. Tőle tanultuk a kelesztett perec elkészítési módját, ami tulajdonképpen nem nagy dolog, és mégis. A mi családunkban bizonyos fokig legenda, leginkább persze azért, mert ő készítette. Nem került az soha recepteskönyvbe, nem lett belőle híres gasztro történeti momentum, de annyira a miénk, amennyire csak lehet.
Az alsókonyha ajtaja tárva-nyitva, ahogy ilyenkor mindig. Az illat, ami már majdnem a kapuban megcsapott, összetéveszthetetlen volt. Letámasztottam a biciklimet, egy kicsit elkanyarodtam az öreg diófa felé, egyszerűen jó volt az óriási árnyas fa alatt lenni. Aznap épp nem akartam megmászni, de nyújtottam még a pillanatot, ácsorogtam egy kicsit. Aztán beléptem a konyhára. Az első pillantásom a piros vajlingra esett. Fehér vászon konyharuha csücske lógott rá a fülére és azok a nagyon is ismerős formák, a beteljesülés lenyomatai pedig ott púposodtak benne. Szépen egymásra rakva, aranybárna sülve.
mire ő csak mosolygott. Játék volt ez is, mint annyi minden más kettőnk között. Innen pedig már csak néhány másodperc kellett, hogy rávessem magam a boldogságra. A fonott sós percre. Egy-egy darab talán a gyerektenyérnyi nagyságú volt, szinte egy falat. Soha nem tudott belőle annyit sütni, hogy elég ne lett volna. A morzsákon kívül, ami megmaradt belőle, csak a kívánság volt, hogy süssön, süssön még, holnap, holnap után vagy akár még aznap délután.
sokszor emlegette, itt az idő, hogy megtanuljuk, mi is. Vonakodtam, egy gyerek sose akarja elhinni, hogy ne úgy lenne az élet a végtelenségig, ahogy épp van. Minek ezt nekem tudni, vágtam rá, minek a recept, elég nekem, ha te készíted, ha te tudod.
Végül mégis leírtam. Ő diktált, én úgy csináltam, mintha módfelett érdekelne, hogy kell nyújtani, tekerni, perecet formálni a kelt tésztából.
Kellett az idő, hogy megérezzem, ha a perec készül, kicsit olyan mintha ő is ott lenne.
Nos, a mi családunk egyik legendás étele ez az egyszerű sós perec. Más családoknak más legendáik születtek. Neked is kell, hogy legyen ilyen, úgy az igazi minden íz!
2021 © Minden jog fenntartva! | Adatvédelmi tájékoztató | Süti szabályzat | Készítette: Szabó Bea és Krancz Laci
