Július végén kísértük utolsó útjukra nagyszüleimet. Nekik, hozzájuk és a búcsúzóknak írtam ezt a néhány oldalt. A jászdózsai temetőben olvastam fel 2022. július 29-én.
Kedves rokonaink, barátaink, dózsai szomszédok és mindazok, akik most azért jöttek el, hogy ezen a nyári délutánon végső búcsút vegyünk Csom Sándortól és Csom Sándornétól, született Orosz Apollóniától!
Hol van az a nyár….. – szólt idáig, és egy kis magyarázattal is tartozom, hogy egy temetési búcsúztatón miért ez a szokatlan felütés.
Egy napon, ki tudja, milyen nap lehetett, talán egy ehhez hasonló meleg nyári délutánon Nagyi megjegyezte az otthonban, ahol élete utolsó másfél évét töltötte, hogy van egy kedvenc dala, amit szívesen meghallgatna. Lehet, hogy nótát mondott, mire kedves barátnője, Janka egy hagyományos nóta címére számított. Ő pedig meglepő módon Békeffi István, Hol van az a nyár, hol a régi szerelem…? című dalát kezdte el dúdolni. Ki tudja miért. És ezt a számot kérte ugyancsak az otthonban, amikor zenés összejövetelre hívták a bentlakókat. Állítólag még táncolt is rá….
Akkor 99 éves volt, és már annak is 14 éve, hogy Tatit, ahogy az egész család hívta, azaz a férjét elbúcsúztatta – legalábbis magában.
Viccelődtünk még a pandémia ideje alatt, amikor csak üvegfalon vagy a nyitott ablakon keresztül tudtunk beszélgetni, meg beadni a szülinapi tortát, hogy a következő születésnapján étterembe megyünk, együtt az egész nagy családdal, nagy mulatságot csapunk, iszunk is majd. Ahogy illik. Mert 100 száz év nemcsak egy ember életének legkomolyabb mérföldköve, de történelmi lépték is. Száz évnek súlya van, üzenete.
Sokat kérdezgettem tőle, mit gondol erről a száz évről. Az ő száz évéről…
Azt mondta, és mindig ugyanazt, hogy el se hiszi. Hogy úgy elröppent, mint egy gondolat.
Azt is kérdeztem tőle, érti-e miért vagyunk most bezárva, miért nem tudunk gyakrabban találkozni. Bólogatott.
Nem sírt. Előttünk sosem sírt.
Nem ismerek és nem ismertem nála – idős korára is racionálisabb, okosan, elfogadóan gondolkodó embert. Akinek mindig voltak kérdései, s ha választ nem kapott rá tőlünk, a szomszédoktól, az újságokból, könyvekből vagy a rádióból – hát maga igyekezett azokat megválaszolni.
Sokat gondolkodott rólunk, a gyerekeiről, Marcsiról, Paliról, aztán az unokákról, sorban Heniről, Márkról, Vidiről, később meg a dédunokákról is. Sokat gondolkodott a mi életünkről, és sokszor mesélt is a sajátjáról.
Egyik kedvenc történetem tőle,
amikor egyszer Marcsi lenyírta öccse, Pali haját. Nagyi Pesten dolgozott, a gyerekek itt, Dósán nevelődtek a nagyszülőknél. Pali még a régi állomáson várta Pestről érkező anyját, a rekkenő hőség ellenére svájci sapkában volt, amiből még a füle se látszott ki.
– Hát, te kisfiam, miért vagy sapkában? – kérdezte tőle nagyi, miután megcsókolta.
– Mert a Mari levágta a hajamat…. – mondta már sírva az akkor még pár éves kisfiú.
Kiderült, hogy Marcsi egy lábast húzott Pali fejére, az volt a mérce, ami az alól kilógott, azt levágta. Az eredmény leginkább Palit sokkolta, a borbély javított a helyzeten, kopaszra vágta a haját…
Igen, a haj. Kislányként sokszor néztem, ahogy hosszú haját reggelenként megfésülte, bal oldalra előre húzva a mellkasán összefonta, aztán kis kontyba rakta. Még tükör sem kellett hozzá, ment magától, mint a karikacsapás. Emlékszem a fémesen csillogó csattokra, amelyekkel feltűzte.
És arra is emlékszem, amikor talán négy-öt éve megkérte anyut, vágja le a gyönyörű ősz haját, jobb lesz neki röviden is, könnyebb mosni, fésülni, mondta, meg azért is, mert nehezen emelte a kezét magasra. A szívem szakadt bele. De olyan helyes lett azzal a kis rövid frizurával. Pólikám lett, már nem is olyan nagyis….
Érdekes, hogy munkahelyén ahol nyugdíjazásáig dolgozott, a Fővárosi Vegyesipari Műveknél, motortekercselőként, már akkor nagyinak hívták, pedig annak is van már több mint negyven éve.
Igen, száz évről beszélünk,
komolyabb léptékekről, hosszú évtizedekről.
Egyszerű, szegény, paraszti családba született, a ház, ahol szülei laktak, a Kishíd utcában ma is áll, ma is a családunké.
1922-őt írtunk, nagyi két nővére, Erzsébet és Marika után érkezett a családba, ő volt a legkisebb. És mint a legfiatalabb, idővel neki kellett sorban elbúcsúzni először testvéreitől, majd a szüleitől.
A búcsúból túl fiatalon kellett kivennie először a részét.
Húsz évesen ismerkedett meg első férjével, Vajda Andrással. De a történelem közbeszólt, férjét besorozták. Nagyi mindössze 21 éves volt, amikor elveszítette őt. A második világháború tombolt, a frontról hazafelé tartó András egy szánról tűnt el a hóviharban. Sosem láthatta többé, ahogy kislányuk is csak fotóról ismerhette édesapját… soha nem találkozhattak.
A háború véget ért, özvegyként munkát kellett keresnie, Pestre indult, kislányát, édesanyámat nem vihette magával, szülei gondoskodtak róla, itt Dósán. Őt pedig dadusként foglalkoztatta egy kétgyerekes polgár család. Három év után már állandó munkahelyet talált egy állami vállalatnál, ahol nyugdíjazásig dolgozott.
Ekkor ismerkedik meg Sándorral,
azaz Tatival, akivel 1953 őszén össze is házasodik. Egy évvel később születik meg közös fiúk, Pali.
Ahogy emlékszem, Tatitól nem lehetett olyasmit kérni, amit ne szívesen adott volna. Ha munka után, kezében a barna bőrtáskájával hazaért a kis Moszkva téri lakásukba, gyakran hozott apróságot ajándékba. Ha épp nem, kisétáltunk a Major játszótérre, kárpótlásul megálltunk egy kólára. Na jó, meg egy korsó sörre. Ahogy itt Dósán is. A férfivázas 28-as bringát pedig gyakran én tekerhettem haza.
A dósai ház neki is, nagyinak is az örömet, a pihenést, a kertben való örökös, de jó érzéssel végzett munkát jelentette. A szomszédolást és a hosszú beszélgetéseket, nevetéseket. Nyugdíjas éveikben nyártól őszig, halottak napjáig mindig itt voltak. Ide várták az unokákat, gyerekeiket is.
Tati útja szülehelyétől, Középiszkáztól, Budapesten át vezetett Jászdózsára.
1923-ban, Csom Antal és Csiszár Irma elsőszülött gyermekeként látta meg a napvilágot. Itt töltötte gyermekkorát, általános iskolába is itt járt, olyan osztálytársak között, mint a költő Nagy László.
A II. világháború az ő addigi nyugodt életét is felforgatta. 1941-ben kapta behívóját a Pápai Repülős Alakulathoz, és 1944-től a honi légvédelemben vett részt. 1945 márciusában Németország területén amerikai hadifogságba esett, ahonnan 1946 februárjában szabadult. Tőle tudom, hogy ott tanult meg angolul tízig számolni, hogy foci labda híján naranccsal futballoztak, s hogy ott utálta meg végérvényesen a csokoládét. Arany élet lehetett…
A fogságból szülőfalujába tért vissza, ahol a földosztásban segédkezett. Majd felkerült Pestre, és itt tanulta ki a bádogos és vízvezetékszerelő szakmát. 1950-től nyugdíjba vonulásáig a szakmájában dolgozott.
1953-tól forrt össze az élete nagyiéval, s éltek együtt a Moszkva téri lakásban, ahol Pali mellett, már az én családom is lakhatott – 1974-ig.
Sokszor, sok időt töltöttünk együtt
Sokat beszélgettünk, rengeteget nevettünk és sokszor vigasztaltuk egymást. Ahogy a mi családunk is mindig számíthatott Tatira és Nagyira, úgy ők is számíthattak ránk. Egymás mellett álltunk, amíg csak lehetett.
Tati élete utolsó hónapjait a Jászberényi kórházban töltötte.
85 évesen, 2007. március 08-án hunyt el.
Nagyi halálhíréről furcsa mód egy óramúzeumban értesültem. Az idő szívében. Február volt.
Ahogy mondani szokták, számítottunk rá, december közepétől készülni kellett.
Az ember, ha tudja is a megváltoztathatatlant, mégis nehéz az elfogadás, a feldolgozás, az utolsó pont, az őszinte részvétem…
Nagyi, azt kérted, talán utoljára, írjak rólad, írjak szépet
Nem tudom, sikerült-e. Mert nagyon nehéz volt. Talán ez volt életem legnehezebb írása.
Nagyi, Tati! Olyan sok mindent őrzünk tőled, tőletek, hogy engedjétek el a búcsút. Azért, mert ahogy ebben a pillanatban is, holnap és azután is, velünk vagytok és lesztek. Itt maradtok.
A közös történeteinkben, a mosolyunkban, a gesztusainkban, a világlátásunkban, emberségünkben, és igen, Nagyi, a rézmozsárban és a takarékosságunkban is…
Mindabban, amit tőletek kaptunk, amit továbbadhatunk gyerekeinknek, unokáinknak és majd egyszer, talán mi is, saját dédunkáinknak.
Most hazatértetek, nyugodjatok békében!
Örök szeretettel, a családotok
