Félre ne érts, nem tőled kérdezem. Mert nagyon is tudom, hogy ilyen kérdéseket nagyon halkan illik feltenni. Az ilyen kérdéstől az ember ugyanis olyan ideges bír lenni, hogy mondjuk a Holdra pattintaná fel a kérdezőt (elnézést kérek, hogy így elragadtattam magam, de mégis így van), szóval én sem ejtenék ki a számon hasonló jellegű, szinte intimpistáskodó, kérdőjellel végződő mondatot. Mert nem turkálok senkinek a fazekában, konyhájában. És ahogy eddig sem tettem, ezentúl aztán olyannyira nem fogom, hogy csak na. Olvastam ugyanis egy FB posztot néhány hónappal ezelőtt. Meggyőzött az igazamról. Meg is írtam a Ridikül Magazinban régebben, de nem is lehetne aktuálisabb (ebéd előtt), így itt is megmutatom. Ahelyett, hogy főznék…
Amikor még normális volt a világ
Egy anyuka segítséget kért a Fb-on. Gyakorló anyuka, aki átlagos hétköznapokon reggel 6 körül kel, ébreszt, reggeliztet, elindítja a srácokat az iskolába, ha épp nem ő viszi őket. Jó esetben ilyenkor nem borítja magára a forró kávét, még jobb esetben csak a pizsamájára, hiszen felöltözni még nem volt ideje. Aztán ő is munkába rohan, majd koraesti kisebb bevásárlással fojtja le a napját, később vacsoráztatás, leckék ellenőrzése, őrület a köbön este kilencig. Átlagos hétvégeken ehhez még hozzájön az ebéd kérdése is, amit ugye ki is kell találni, ehhez a főzés csupán kellemes ráadás, ha már eldőlt a menü.
Nos, ez az anyuka kért segítséget
karanténban leledző sostársaitól, adnának tippeket, hol lehet normális áron ebédet rendelni, merthogy hiába van otthon, dolgozik home office-ban az egész család, ő már fizikailag is kiborul attól, hogy főzni kell. Egyszerűen nem fér bele az időbe. Persze van, hogy igen, de nagy segítség lenne, ha csak ki kellene fizetni és tálalni. Anyuka még hozzátette, szeretné, ha a kommentelők megkímélnék a kéretlen megjegyzésektől. Ő is tudja, sőt elemi kötelességének érzi a család etetését, de nem bírja tovább 7 hét elteltével.
Egész pontosan 357 komment érkezett
a kérésére, amelyből mindössze öt adott tippet, internetes elérést, és osztotta meg pozitív tapasztalatait nevezett ételkészítőkről. A többiek, mind a 352-en szinte egy torokból kiabálták, hogy „micsodaanyaazilyen”. Micsodaanya egy darabig válaszolgatott a maga megfontolt, okos és kissé fáradt hangján, aztán feladta. Szorítottam neki, hogy csak ne veszítse el a hangját, ne csússzon át a kommentelők stílusába, és lehetőség szerint senkit ne hülyézzen le. Szerencsére micsodaanyát elragadták a feladatai, végtére is három gyereket és egy férjet is menedzselt vagy az is lehet, hogy az első ételszállító megrendelő lapját töltögette, ezt szerette volna elérni.
Őszintén remélem, hogy így történt,
mert ha végigolvasta volna a bejegyzéseket, nem csak az ebédtől ment volna el a kedve. Most, hogy ezeket a sorokat írom, kérdéssé szelídül az amúgy elég sarkos véleményem, és csak annyit tátogok, miért. Vajon miért, mivel szolgál rá az ember, hogy egy látszólag ártatalan kérdéssel a világ összes asszonyának dühét magára zúdítsa? Mi kell ahhoz, hogy sem nyondafestéket, sem webfelületet nem tűrő szavakkal illessenek valakit, aki mindössze ebédet szeretne rendelni, és nem munka közben, laptopot kopogtatva, a legkisebb gyerek versmondását hallgatva, kétfogásos menüsort főzni? Nyilván semmi, csak az a bizonyos szelep nyílt ki másoknál.
Mit mondhatnék, talán azt,
hogy egyikünk sem szupernő szuper képességekkel. (Bár, de.) Mindannyian elfáradunk, olykor ki is borulunk, mostanság megy ez magától is, nem kell hozzá semmi különös történés. Elég ez a helyzet, ahogy van. Ettől persze még főzhetünk örömmel vagy rendelhetünk még nagyobb örömmel. Ez utóbbit is azokért tesszük, akiket a legjobban szeretünk. Nincs ebben semmi extra, igaz micsodaanyák?
(Megjelent: A Ridikül Magazin 2020/júniusi számában)
