Add meg itt a címsor szövegét

2022.08.17.

Július végén kísértük utolsó útjukra nagyszüleimet. Nekik, hozzájuk és a búcsúzóknak írtam ezt a néhány oldalt. A jászdózsai temetőben olvastam fel 2022. július 29-én.

Kedves rokonaink, barátaink, dózsai szomszédok és mindazok, akik most azért jöttek el, hogy ezen a nyári délutánon végső búcsút vegyünk Csom Sándortól és Csom Sándornétól, született Orosz Apollóniától!

Hol van az a nyár….. – szólt idáig, és egy kis magyarázattal is tartozom, hogy egy temetési búcsúztatón miért ez a szokatlan felütés.

Egy napon, ki tudja, milyen nap lehetett, talán egy ehhez hasonló meleg nyári délutánon Nagyi megjegyezte az otthonban, ahol élete utolsó másfél évét töltötte, hogy van egy kedvenc dala, amit szívesen meghallgatna. Lehet, hogy nótát mondott, mire kedves barátnője, Janka egy hagyományos nóta címére számított. Ő pedig meglepő módon Békeffi István, Hol van az a nyár, hol a  régi szerelem…? című dalát kezdte el dúdolni. Ki tudja miért. És ezt a számot kérte ugyancsak az otthonban, amikor zenés összejövetelre hívták a bentlakókat. Állítólag még táncolt is rá….
Akkor 99 éves volt, és már annak is 14 éve, hogy Tatit, ahogy az egész család hívta, azaz a férjét elbúcsúztatta – legalábbis magában.

Viccelődtünk még a pandémia ideje alatt, amikor csak üvegfalon vagy a nyitott ablakon keresztül tudtunk beszélgetni, meg beadni a szülinapi tortát, hogy a következő születésnapján étterembe megyünk, együtt az egész nagy családdal, nagy mulatságot csapunk, iszunk is majd. Ahogy illik. Mert 100 száz év nemcsak egy ember életének legkomolyabb mérföldköve, de történelmi lépték is. Száz évnek súlya van, üzenete.

Sokat kérdezgettem tőle, mit gondol erről a száz évről. Az ő száz évéről…

Azt mondta, és mindig ugyanazt, hogy el se hiszi. Hogy úgy elröppent, mint egy gondolat.
Azt is kérdeztem tőle, érti-e miért vagyunk most bezárva, miért nem tudunk gyakrabban találkozni. Bólogatott.
Nem sírt. Előttünk sosem sírt.
Nem ismerek és nem ismertem nála – idős korára is racionálisabb, okosan, elfogadóan gondolkodó embert. Akinek mindig voltak kérdései, s ha választ nem kapott rá tőlünk, a szomszédoktól, az újságokból, könyvekből vagy a rádióból – hát maga igyekezett azokat megválaszolni.


Sokat gondolkodott rólunk, a gyerekeiről, Marcsiról, Paliról, aztán az unokákról, sorban Heniről, Márkról, Vidiről, később meg a dédunokákról is. Sokat gondolkodott a mi életünkről, és sokszor mesélt is a sajátjáról.

Egyik kedvenc történetem tőle,

amikor egyszer Marcsi lenyírta öccse, Pali haját. Nagyi Pesten dolgozott, a gyerekek itt, Dósán nevelődtek a nagyszülőknél. Pali még a régi állomáson várta Pestről érkező anyját, a rekkenő hőség ellenére svájci sapkában volt, amiből még a füle se látszott ki.
– Hát, te kisfiam, miért vagy sapkában? – kérdezte tőle nagyi, miután megcsókolta.
– Mert a Mari levágta a hajamat…. – mondta már sírva az akkor még pár éves kisfiú.

Kiderült, hogy Marcsi egy lábast húzott Pali fejére, az volt a mérce,  ami az alól kilógott, azt levágta. Az eredmény leginkább Palit sokkolta, a borbély javított a helyzeten, kopaszra vágta a haját…

Igen, a haj. Kislányként sokszor néztem, ahogy hosszú haját reggelenként megfésülte, bal oldalra előre húzva a mellkasán összefonta, aztán kis kontyba rakta. Még tükör sem kellett hozzá, ment magától, mint a karikacsapás. Emlékszem a fémesen csillogó csattokra, amelyekkel feltűzte.
És arra is emlékszem, amikor talán négy-öt éve megkérte anyut, vágja le a gyönyörű ősz haját, jobb lesz neki röviden is, könnyebb mosni, fésülni, mondta, meg azért is, mert nehezen emelte a kezét magasra. A szívem szakadt bele. De olyan helyes lett azzal a kis rövid frizurával. Pólikám lett, már nem is olyan nagyis….
Érdekes, hogy munkahelyén ahol nyugdíjazásáig dolgozott, a Fővárosi Vegyesipari Műveknél, motortekercselőként, már akkor nagyinak hívták, pedig annak is van már több mint negyven éve.

Igen, száz évről beszélünk,

komolyabb léptékekről, hosszú évtizedekről.

Egyszerű, szegény, paraszti családba született, a ház, ahol szülei laktak, a Kishíd utcában ma is áll, ma is a családunké.

1922-őt írtunk, nagyi két nővére, Erzsébet és Marika után érkezett a családba, ő volt a legkisebb. És mint a legfiatalabb, idővel neki kellett sorban elbúcsúzni először testvéreitől, majd a szüleitől.
A búcsúból túl fiatalon kellett kivennie először a részét.

Húsz évesen ismerkedett meg első férjével, Vajda Andrással. De a történelem közbeszólt, férjét besorozták. Nagyi mindössze 21 éves volt, amikor elveszítette őt. A második világháború tombolt, a frontról hazafelé tartó András egy szánról tűnt el a hóviharban. Sosem láthatta többé, ahogy kislányuk is csak fotóról ismerhette édesapját… soha nem találkozhattak.

A háború véget ért, özvegyként munkát kellett keresnie, Pestre indult, kislányát, édesanyámat nem vihette magával, szülei gondoskodtak róla, itt Dósán.  Őt pedig dadusként foglalkoztatta egy kétgyerekes polgár család. Három év után már állandó munkahelyet talált egy állami vállalatnál, ahol nyugdíjazásig dolgozott.

Ekkor ismerkedik meg Sándorral,

azaz Tatival, akivel 1953 őszén össze is házasodik. Egy évvel később születik meg közös fiúk, Pali.

Ahogy emlékszem, Tatitól nem lehetett olyasmit kérni, amit ne szívesen adott volna. Ha munka után, kezében a barna bőrtáskájával hazaért a kis Moszkva téri lakásukba, gyakran hozott apróságot ajándékba. Ha épp nem, kisétáltunk a Major játszótérre, kárpótlásul megálltunk egy kólára. Na jó, meg egy korsó sörre.  Ahogy itt Dósán is. A férfivázas 28-as bringát pedig gyakran én tekerhettem haza.

A dósai ház neki is, nagyinak is az örömet, a pihenést, a kertben való örökös, de jó érzéssel végzett munkát jelentette. A szomszédolást és a hosszú beszélgetéseket, nevetéseket. Nyugdíjas éveikben nyártól őszig, halottak napjáig mindig itt voltak. Ide várták az unokákat, gyerekeiket is.

Tati útja szülehelyétől, Középiszkáztól, Budapesten át vezetett Jászdózsára.
1923-ban, Csom Antal és Csiszár Irma elsőszülött gyermekeként látta meg a napvilágot. Itt töltötte gyermekkorát, általános iskolába is itt járt, olyan osztálytársak között, mint a költő Nagy László.

A II. világháború az ő addigi nyugodt életét is felforgatta. 1941-ben kapta behívóját a Pápai Repülős Alakulathoz, és 1944-től a honi légvédelemben vett részt. 1945 márciusában Németország területén amerikai hadifogságba esett, ahonnan 1946 februárjában szabadult. Tőle tudom, hogy ott tanult meg angolul tízig számolni, hogy foci labda híján naranccsal futballoztak, s hogy ott utálta meg végérvényesen a csokoládét. Arany élet lehetett…

A fogságból szülőfalujába tért vissza, ahol a földosztásban segédkezett. Majd felkerült Pestre, és itt tanulta ki a bádogos és vízvezetékszerelő szakmát. 1950-től nyugdíjba vonulásáig a szakmájában dolgozott.

1953-tól forrt össze az élete nagyiéval, s éltek együtt a Moszkva téri lakásban, ahol Pali mellett, már az én családom is lakhatott – 1974-ig.

Sokszor, sok időt töltöttünk együtt

Sokat beszélgettünk, rengeteget nevettünk és sokszor vigasztaltuk egymást. Ahogy a mi családunk is mindig számíthatott Tatira és Nagyira, úgy ők is számíthattak ránk. Egymás mellett álltunk, amíg csak lehetett.

Tati élete utolsó hónapjait a Jászberényi kórházban töltötte.
85 évesen, 2007. március 08-án hunyt el. 
Nagyi halálhíréről furcsa mód egy óramúzeumban értesültem. Az idő szívében. Február volt.
Ahogy mondani szokták, számítottunk rá, december közepétől készülni kellett.
Az ember, ha tudja is a megváltoztathatatlant, mégis nehéz az elfogadás, a feldolgozás, az utolsó pont, az őszinte részvétem…

Nagyi, azt kérted, talán utoljára, írjak rólad, írjak szépet


Nem tudom, sikerült-e. Mert nagyon nehéz volt. Talán ez volt életem legnehezebb írása.

Nagyi, Tati! Olyan sok mindent őrzünk tőled, tőletek, hogy engedjétek el a búcsút. Azért, mert ahogy ebben a pillanatban is, holnap és azután is, velünk vagytok és lesztek. Itt maradtok.
A közös történeteinkben, a mosolyunkban, a gesztusainkban, a világlátásunkban, emberségünkben, és igen, Nagyi, a rézmozsárban és a takarékosságunkban is…
Mindabban, amit tőletek kaptunk, amit továbbadhatunk gyerekeinknek, unokáinknak és majd egyszer, talán mi is, saját dédunkáinknak.

Most hazatértetek, nyugodjatok békében!

Örök szeretettel, a családotok

2021.07.28.

Már megint nem akarom ezt az egészet. És már megint itt vagyok. A fennsík szélén, a kutyaszaros részen. 30 fok van, nincs rejtekadó árnyas rész. Csak a döghőség. Meg a Döme, és én. Eldördül a startpisztoly. Persze fejben. Már megint futok, már megint, megint… Hogy kinek hiányzott ez? Nem tudom.

Nekem biztos nem, mert az utolsó futóversenyem csúfos eredménnyel azt jelezte, ‘na kérem tisztelettel, visszább az agarakkal, mire az a nagy mellény, hogy te futni szoktál, amikor úgy elröpült melletted a másik három lány?’
Igen, az első kilométer után úgy éreztem, kiszakadt a szívem a mellkasomból, és még az is megelőzött, az előttem levő lány meg fülhallgatóval is visszanézett, hogy ki az isten zihál mögötte úgy, mint egy mobil klíma. És hiába néztem a plébánia kertjét, azt a megnyugtató hangulatot, amit évtizedek óta mindig feltölt, hiába láttam a szurkolókat a Kishídnál, és hiába ismertem a kanyarokat, a hepéket és hupákat, egyszerűen semmi nem segített. Csak lassultam, igazság szerint alaposan elfutottam a verseny elejét, megérdemeltem, hogy még bénább legyek egy kilométeren túl.

Na jó, ez nem én vagyok…. (Photo by Alora Griffiths )

A bénaság analízise

Egy ideje már nem futok. Pont úgy viselkedem, mint a futóéletem előtt. Nem hoz lázba semmilyen verseny, nem akarok sem esőben, sem hőgutában, sem szomorkás, sem semmilyen időben futni. Nem tudom pontosan megmondani, hogy miért. Ami egy kissé aggaszt is. Mert ha legalább tudnám, hogy fáj tőle a térdem, zakatol a csípőm, nem bírom a meleget, olyan lassú lettem, amire nincs elfogadható magyarázat, csak az egészségem romló állapota -, de nem, nincs ilyen. (Mondjuk kivéve a lassulást, de az meg a pulzuskontrolláltság eredménye, és inkább a szívem zakatoljon eredményesen, mint legyek a leggyorsabb futó az utcában kifeküdve. )

Szóval keresgélni kellene az érveket, amelyek nincsenek. Egyszerűen nem futok, és kész. Talán meguntam, talán volt jobb dolgom is, mint állandóan gyűrni a kilométereket, meg különben is: nem mindegy, hogy le tudok-e rohangálni tíz kilométert vagy egy félmaratont? Néhányszor már megtettem, tudom, hogy meg tudom csinálni, ha megfelelően edzek rá.

De nem edzek.

Amitől még puhányabb, még kerekdedebb leszek, és már nyelvöltögetve tombol rosszkedvem nyara.

A Pilates remek torna, de óvatosan vele (Fotó: LOGAN WEAVER )

Akkor jött a Pilates

Az emberrel néha szembe jönnek hirdetések a Fb-on, és néha megszólítva érzi magát. Kiss Zsuzsi online Pilates órái pont ilyenek voltak. Kipróbáltam egyszer, kétszer. Ment. Így győztem meg magamat, hogy érdemes klub tagnak lenni, jelentkeztem, befizettem, kicsit tornáztam. De a csípőerősítő gyakorlatoktól úgy megfájdultam, hogy éjszaka felébredtem rá. Kicsit pihentettem. Aztán választottam egy új napot, egy új kezdést. De rossz nap volt, túl sok minden jött össze, túl sok elintéznivaló, beszélgetések, telefonok, homlokráncolások, sóhajtozások. Másnap már meg se próbáltam. (Nem a Zsuzsi tehet róla, talán a Pilates sem. )

Vettem viszont egy futó újságot,

a Runners’s Worldöt (ez itt a reklám helye), ami bizony már jel volt. Valójában az újrakezdő 5k terv fogott meg (a 10k-ról most álmodni sem), aztán persze olvasgattam, lapozgattam, győzködtem a barátnőmet, hogy ő is nézzen bele (nem nézett, mert rohadtul nem érdekli), és akkor az a valami megint megmozdult ott, legbelül. És onnan tudtam, hogy tényleg működik, mocorog, mert amikor hétfő reggel felébredtem automatikusan a foltos futó pólóm után nyúltam. Minden mozdulat természetes volt, minden ismerőssé vált, A döghőség ellenére.

És akkor a Tétényi fennsík szélén, az említett kutyaszaros részen megnyomtam a futóórát, és újrakezdtem. Kicsit skandáltam magamban, hogy nem érdekel az idő, csak fussam végig. Másfél kilométer után már a végigfutás sem érdekelt. Belesétáltam vagy két percet, de lehet, hogy négyet. Majd újra elindultam. Később az erdőben, ha nem is hosszú ideig, de újraéltem azt a szabadságérzetet, amit ez a sport képes adni. Örömből futottam, igaz, néhány száz métert, de tiszta örömből. Kifogytak a fejemből a nyomasztó gondolatok, nem volt körülöttem senki, jó, persze a Döme, de mégis egyedül voltunk a kerek erdő közepén.

(Fotó: Nicolas Picard/Unsplash)

Lefutottam a 30 percet, amit terveztem,

és piszok boldogan sétálgattam később hazafelé. Mert talán újra úton vagyok.

Az újrakezdés pedig jó dolog, feltéve, ha az ember képes elereszteni, hogy egy évvel ezelőtt, másfél éve milyen klasszul, gyorsan, vékonyan, okosan futott. Blabla. Most az van, hogy ugyanolyan béna futó vagyok, mint régen. Nem is nagyon akarok versenyre menni. Majd egyszer. Vagy egyszer sem. Vagy de.

2021.04.20.

Ott nőttem fel, ahol égig érnek a fák. Ott, ahol nyaranta déli harangszó után már mindenki a lehúzott redőnyök árnyékában pihent. Ott, ahol nagyanyáim édesbús történeteit éjszakánként újraálmodhattam. Aztán egy éjjel, egy nyugtalan, teliholdas éjjelen megfogadtam: nekem semmi más dolgom nem lesz az életemben, minthogy boldog legyek. Sokáig, túlontúl sokáig vártam rá.

Az én történetem

a Máriák története. Anyámat, nagyanyámat, sőt dédnagyanyámat is így hívták. Nem gondolkodtam azon soha, hogy szép ez a név vagy sem, viseltem, ahogy ők tették. Én voltam a ‘Kismarcsi’, a legkisebb a sorban. Messze laktunk a falutól, tanyán. Egyedül, csupán nők. A mi családunkban a férfiaknak valahogy nem volt szerencséje az élettel. Korán haltak meg, keveset hagyva hátra. Néhány történetet, karcos üvegnegatívokat elmosódott alakokkal.

Anyai nagyanyám volt a titkok tudója,

ahogy apám emlegette némi iróniával, a nagy-nagy történetbeszélő. Hogy meséket mondott-e az alsókonyhán, az ebéd utáni pihegő csendben, vagy a valóságot, sosem tudtam meg. Látom, ahogy ülök a lócán, azon a keservesen kemény lócán, lóbálom a lábamat és csak hallgatom nagyanyámat. Arra is jól emlékszem, amikor először említette azt a bizonyos kalendáriumot. Azt, amiben a családunk története pihent.

Hát erről a könyvről

gondolkodtam sokat a szénapadláson, gombaszedés közben az erdőn vagy aratáskor a mezőn. Nem voltak barátaim, néha a faluból valami rokonféle néni látogatott meg minket egy nálam idősebb lánnyal. Ágnesnek hívták, a nevére jól emlékszem, az arcára már alig. Ágnessel nem lehetett semmit sem kezdeni, pedig én úgy meséltem volna neki magamról, az álmaimról. De valahogy mellette mindig csak hallgattam. Ő is ezt tette. Nem is tudta meg soha, hogy én milyen boldog voltam akkor, mert nekem a világ úgy volt mámorítóan teljes, ahogy éltünk. Varázsos történetekkel, hosszú forró nyarakkal, dércsípte, vibráló őszi reggelekkel, hófútta, csikorgó telekkel és a reményt hozó tavasszal. Azt is elárultam volna még Ágnesnek, amit megígértem, megfogadtam magamnak. Hogy nagyanyám történeteiből okulva én szerelemből megyek férjhez, pont ahhoz, aki nekem rendeltetett. Hogy a boldogság lesz az én dolgom, semmi más. Az ígéret lassan titokká csendesült, később se igen beszéltem róla senkinek.

Az iskolákat már a városban jártam ki

Nagyanyámat csak ünnepekkor láttam, és abbéli félelmemben, hogy hamarosan elveszíthetem, egyre ritkábban merészkedtem a tanyára. Megpróbáltam elszakadni tőle. Halálhíre végül jó húsz évvel később külföldön ért. Egy spanyol kisvárosban éltem, a portugál határon. Hogy mit kerestem ott? Nyugalmat reméltem egy hosszú, sikertelen házasság után. Teljesen összeomlottam, elveszítettem az álmomat és hogy őszinte legyek, néha a valósággal való kapcsolatomat is. Bezárkóztam a majdnem világ végén, és vegetáltam. Szép lassan éltem fel az addig összegyűjtött pénzemet.

Aztán egy este anya hívott, hogy nagyanyám…

…legyek erős, sírta a telefonba, és az isten szerelmére, végre menjek haza, fejezzem be ezt az őrültséget. Eltelt még két nap, mire képes voltam kinyitni a spalettákat, és összecsomagoltam. Rettenetesen hosszú volt az út hazáig, megöregedtem abban az útban negyven évesen. De legalábbis úgy éreztem.

Már eltemették

nagyanyámat, mire hazaértem, nekem a gyász maradt, a fájdalom, és a lelkifurdalás. Hogy nem jöttem előbb, hogy nem voltam ott, hogy… az Istennel is veszekedtem, mintha ő lopott volna el tőlem valamit, hiszen csak ő tudhatta, csak ő láthatta, miért nem figyelmeztetett….
Karácsony előtt jártunk néhány nappal, abban az évben nem terveztük, hogy fát díszítünk. Anya azt mondta, elég lesz néhány szál gyertya abban a ránk szakadt nagy ürességben. Huszadikán azonban felkerekedtem. A tanyára indultam, nagyanyám üres házába.

A falu temetőjéből gyalog vágtam neki az útnak,

a legnagyobb hófúvásban. Nem éreztem a hideget, azt hiszem, semmit nem éreztem, talán csak azt a furcsa csendet, ahogy araszoltam lehajtott fejjel. A furgont se vettem észre, csak mikor már megállt mellettem.

– A jó ég áldja meg! – szólt ki egy férfi a kocsiból. – Hova megy ebben az ítéletidőben gyalog?
– Csak ide, a Bokor-tanyára – szuszogtam és zsebkendő után nyúltam, mert gyanús volt, hogy folyik az orrom is, nemcsak a könnyem.
– Na, szálljon be gyorsan, nincs sok időm, de nem hagyom itt magára, holnapra még a hó is betemeti, ha itt elfárad útközben.

Beugrottam az első ülésre,

a férfi meg egy selyempapírba csomagolt ajándékot kapott fel ijedten. – A bejgli, a karácsonyi. Anyámnak viszem, ő szegénykém már nem tudja megsütni. – És maga? – kérdeztem vissza, de nem válaszolt. Rágyújtott. Szótlanul robogtunk, az ablaktörlő alig birkózott meg a rengeteg hóval. Ahogy hátranéztem a visszapillantó tükörből, már a nyomunkat se nagyon láttam. Hallgattunk vagy húsz percig, már éppen megálltunk nagyanyám házánál, amikor megszólalt. – Én sütöttem, így szoktam már egy ideje. Így vagyunk.
Bólintottam, és nem kérdeztem többet, ő se mondott mást, csak elköszöntünk.

A konyhában hideg, döbbenetesen hideg volt

A fa bekészítve a sparhelt mellett, úgy, ahogy nagyanyám hagyta. Begyújtottam, vártam nagykabátban, sapkában, hogy lobogjon végre a tűz. Akkor mertem csak levetkőzni, amikor már az arcom is izzott a melegtől, akkor gyújtottam villanyt is. Minden úgy volt, ahogy régen. A lóca pont az ablak alatt, rajta egy fekete nagykendő, az asztalon egy hónappal ezelőtti napilap, meg a szürke keretes olvasószemüvege. A tisztaszobában felágyazva, egymáson a sok pehelypaplan, párna. Hányszor kérleltük, hogy váljon meg tőlük, hogy cserélje könnyű paplanra a dunyhákat. Nem értem, miért akartok ide olyasmit hozni, aminek nincs itt helye! – mondta szelíd korholással. Így volt mindennel. A gázt se engedte a konyhába, a palackosat. A bojler is úgy került a fürdőszobába, hogy anyám nem kérdezte, Megvette, beállított egy szerelővel, és másnaptól volt melegvíz.

A tükör keretébe betűzött fényképek széle felkunkorodott,

de mindannyian jól láthatóak voltunk még. A legfurcsább a szemünk volt, mintha egymásról másolták volna őket. Még az apró ráncokat is. Ahogy néztem magunkat, akkor vettem észre, hogy a képek mellé egy papírfecnit is betűrt nagyanyám. Az én nevem volt ráírva. Éjszaka lett, mire kinyitottam, addig csak sírtam, kezemben az üzenetével. Úgy sírtam, ahogy addig nem sikerült. Vagy egy órával később már nyugodtan kezdtem neki az olvasásnak.

Kismarcsikám! Azt hiszed, nem tudom. Pedig tudom ám az ígéretedet, tudom, hogy megfogadtad a boldogságot. Hogy honnan, ne kérdezd. Akárhogy is alakult, mert ezt is tudom, hiába mentél olyan messzire, nem adhatod fel. Már nem is magadnak, hanem nekünk tartozol ezzel. Anyádnak, nekem, dédanyádnak, a mi családunknak. A kalendáriumot, amiről annyit meséltem neked kisgyerekként, megleled a házban, benne minden, mit tudnod kell. Azzal olvasd majd, akit igazán szeretsz.
Ölellek, innen a messzeségből, nagyanyád

Beleremegtem minden porcikámmal,

többször is elolvastam az el nem küldött sorokat. Valahogy aztán elaludtam, reggel lett és szikrázó, vakító napsütés. Újra megraktam a sparheltot, még izzott benne a parázs. Délelőtt a lakásban kutattam a kalendáriumot, délután jutottam fel a padlásra. A furgon pedig épp akkor állt meg a ház előtt. Percekig szólt a duda, mire lebotorkáltam az ajtóig. Ott állt a férfi, az előző napi, csak a szeme látszott ki a füles sapkájából. Olyan furcsa volt a látvány, valahogy nem illett oda.

– Gondoltam, eljövök, megnézem, hogy ebben a hidegben hogy bírta az éjszakát – mondta köszönés helyett.
– Épp keresek valamit, azért kellett ennyit várnia.
– Nem akarok zavarni, csak… – mondta zavartan.
– Egy könyvet keresek. Meg kell találnom, nem akarok még egy éjszakát itt tölteni.
– Akkor igyekezni kell, hogy elérje a vonatot is. Na, én megyek is – mondta.

De csak állt ott az ajtóban, nem mozdult. Valami furcsa fény volt a szemében, jól láttam.
– Akkor hát jöjjön be! – sóhajtottam.

Leült a konyhában, kiöntöttem a maradék kávét, hideg, mondtam, mire ő, hogy pont így szereti. Ahogy lassan kortyolta, nem bírtam szó nélkül, vágni lehetett a csendet, egyszerűen el kellett mesélnem neki, hogy mit és miért keresek. Figyelmesen hallgatott, jó fél óra múlva felállt.
– Hol is hagyta abba a keresést?
– A padláson.
– Segítek, ha nem bánja. Tudja, ismerem ám magát.
– Honnan? Itt lakott valahol a környéken? – kérdeztem, ahogy lépdeltem felfelé a fa lépcsőkön.
– Nem, de így még senkit nem hallottam beszélni az életéről.

Végül egy kopott bőröndben találtuk meg a kalendáriumot

Valójában egy Biblia volt, bőrkötéses, benne az egész élettel, ahogy nagyanyám írta. A családunk életével is, hiszen a Máriák az üres lapokra sok mindent feljegyeztek. A férfi, akinek még a nevét se tudtam, ott állt mellettem végig. Az utolsó oldalon levő receptet már együtt olvastuk, a karácsonyi káposztaleves receptjét különleges fűszerekkel. Valaki azt írta alá, hogy ezt a levest mindig a család legöregebb tagja főzze meg egy nagy kondérban. Aztán a család messze élő tagjai, akik szép sorban meglátogatják, mind vigyenek magukkal a levesből, és az év legszentebb estéjén egyék meg. Így valamennyien együtt lehetnek aznap este.

Ez hát az én mesém

meg annyi, hogy a férfi, akinek azóta neve is lett, mára a férjem. Nem lehetett másképp. Vele olvastam el a receptet. A levest viszont én főzöm meg minden karácsonykor, tőlünk viszik el lábasban a többiek. Mert ez már az én történetem. És persze a Máriáké is.

2021.04.03.

Nem könnyű film, most szólok. Nyugodt lélekkel kell(ene) nekiülni, meg még ráadásul Charlize Theron is adott hozzá, akihez engem nem fűz szimpátia, szemernyi sem. De belekezdtem, és nem engedett. 113 percen túl sem.

Majdnem azt írtam címnek az előbb, hogy Ki ölte meg Sarah-t?, valamiért ez rémlett, nyilván az első bevésődés a ludas, először ugyanis azt akartuk megnézni. De kiderült, hogy Sarah egy sorozatban veszíti el az életét, és a többrészes ‘halva’ boncoláshoz nem ragaszkodunk. Elolvastam hát a Dark places tartalmát, amiből kiderült, hogy egy brutális családi mészárlás után egy kislány és egy báty marad életben. A kislány, aki menekülés közben megsebesül, testvérét vádolja a gyilkossággal. Aki a történet kezdetén ezért épp 28 éve ül börtönben. Egy hazugság miatt.

Mindegy, hol élsz a világban,

ha nő vagy és négy gyereket nevelsz egyedül, hát bitang nehéz az élet. Ha ráadásul ehhez még van egy mániád is, hogy szeretnél abból a földből megélni, amelyet megművelsz, mert ezt hagyták rád a szüleid, az nagyjából egyenlő az öngyilkossággal, de legalábbis a lassú és biztos agonizációval. Patty Day egy német bevándorló anya gyermekeként viszont két dologhoz ragaszkodott eltökélten: a gyerekeihez és a földhöz. Ebből pedig már jó előre megjósolható Mrs. Day sorsa.

Mindegy, hol élsz a világban,

ha majd 30 éven keresztül nincs dolgod a pénzzel, mert jön az magától, hát nem okoz nagy motivációt az élet. Libby Day harmincas évei közepén tengődik. Ő az, aki nyolcéves kislányként túlélte a kansasi mészárlást, aki a társadalom nyakán maradt, mint árva. Ezt már ő maga meséli miközben mélyet szív cigarettájából, és ügyes mozdulattal elpöccinti. Egy megbeszélésre megy, ügyvédjével találkozik, aki a Libby nevére létrehozott jótékonysági alap 413 dolláros maradványát adja át a nőnek. Az utolsó részletet. Libbynek talpra kellene állnia, már ha képes lenne felnőni a fájdalmából, ha képes lenne szembe nézni saját hazugságával. De addig még eltelik néhány hét.

Mindegy, hol élsz a világban,

ha szereted a krimit, ha vonzanak a megoldatlan bűncselekmények. Na, jó, Amerikában – a nagy számok törvénye alapján – nagyobb az esélyed, hogy hozzád hasonszőrű embereket találj, akkor is, ha krimiket akarsz megoldani. Akadnak ugyanis olyanok, akik jó pénzt látnak a te szenvedélyedben, így lesz nektek klub, meg szerepjátékos este, meg nyomozás, és néha az is előfordul, hogy tényleg megoldódik egy-egy valós bűneset. Lylie egy ilyen csoportnak a tagja, mellesleg mosodája van vagy három, de az azért elég unalmas dolog. Ő lesz az, aki levelet ír Libbynek, és 500 dolláros ‘fellépti díjat’ ajánl a nőnek, ha élőben meséli el annak az éjszakának a történetét.

Mindegy, hol élsz a világban,

ha valaki egyszer arra kér, hogy pénzért meséld el azt a drámát, amit 30 év alatt sem hevertél ki, újabb hazugsággal kell magad rábírni, hogy mesélj. Pontosabban, hogy tovább hazudd azt a történetet, amit már régesrég te is valósnak hiszel. Másképp nem megy, különben felzabál a meghasadt valóság. Ugye, milyen furcsa és egyszerű dolog ez? Ha hazudsz, hazudd magad bűntelennek, tudatosítsd az elméddel a torz világ szükségszerűségét. Csak így lehet igazad. Libby Day, ha nem is analizálja magát, de pontosan tudja, hogy baj van vele. És ebből a bajból, ebből a sötétből egyedül képtelen kitörni.

Mindegy, hol élsz a világban,

azok az emberek, akiknek dolguk van egymással, találkozni fognak. Ezért találkozik majd Libby édesanyja, Patty a ’80-as években egy férfival, aki megoldást kínál arra a kínra, amelyben él. Ezért találkozik akkortájt Libby testvére, a gimnazista Ben egy nála idősebb, elkényeztetett, gazdag lánnyal, aki sátánista fiatalok bomlott víziója szerint lebeg, amihez mindenféle szar anyagokat is szív, és nemsokára gyereket is vár Ben Daytől.
Ezért kell majd Bennek is hazudnia,
ezért kell majd Libbynek is hazudnia,
ezért hazudják valóságosra a poklot.

A feltámadás elmarad

Bent az sem mentesíti, hogy saját hazugságával valakit véd. Libby pedig harminc éve él maghasonlottan, egyedül.
Patty, Ben és Libby hazugságokkal próbálták felülírni a legősibb és legelemibb igazságot: a létezéshez való jogot. A Day család tragikus története nem tud jóra fordulni. Mert egyszerűen lehetetlen életeket visszaadni, eltékozolt éveket visszavenni. Itt nincs boldog feltámadás. De van helyette szembenézés és ott egy új élet lehetősége, végre hazugság nélkül azokról a sötét helyekről, amelyek mindannyiunkat képesek körülvenni. Akkor is, ha ‘csak’ belül hordjuk őket.

Sötét helyek (Dark places) 2015.
Rendezte: Gilles Paquet-Brenner
Szereplők: Charlize Theron, Nicholas Hoult, Christina Hendricks 
Ahol megnézheted: Netflix

2021.03.29.

Az ember tévedhet. Mondhatja, hogy ugyan már, mit is sejtenének a szőke, kék szemű norvégok a romantikus komédiáról? Na, kérem, ez itt maga a tévedés. A Mirakle című film a mi új Notting Hillünk. Már azoké, akik a valóságos csodákban is képesek hinni, nemcsak Julia Roberts mosolyában.

Az úgy volt, hogy a kisebbik gyereknek szülői értekezlete volt. Több ilyet végigültem már, nemcsak virtualice (lévén, már ő is 19 éves), és nem kicsit ódzkodtam a mostanitól. De nem sorolom tovább, a lényeg, hogy ott ragadtam a gyerek szobájában, az ő asztala és sérthetetlen szentsége, a gépe előtt. Viszont eléggé el nem ítélhető módon megosztottam a figyelmem Sz. tanár úr és a Netflix kincsesbányája között. Ekkor találtam rá a csodára, azaz a Mirakelre. De még legalább 20 perc volt hátra szülőiből.

Felnőtt vagyok, nem vacakolok, gondoltam, csak kibírom

Ezért aztán csak öt percig néztem bele, bár itt nem volt előzetes, nem foglalta össze senki a legjobb jeleneteket, így megtekintettem a norvég hóesésben ballagó, kissé zaklatott tekintetű Karstent, és egyből láttam, ő lesz az én emberem. Akkor pedig még nem sejtettem, (hogy békaemberekkel fogok találkozni (sic!), hogy két estére is megpecsételődik a sorsom. Mert a megözvegyült Karsten világából nehéz szabadulni, eléggé valóságos és vaskos romantika, amit ránk mér a kis (talán oslói) étkezdéjéből, meg a latyakos télből és egy kátyúból.

A kátyú ott lapul nem messze az étkezdétől, és valami furcsa

fintornak köszönhetően Kartsen gyakran részesül az áldásból, amivel a kátyúba becsúszó autók részesítik. Az utolsó esetben pedig pont kerül az életére, egy jómódú, bundás hölgy kérne elnézést a fröcskölésért, de Karsten teljesen bekattan, kiabál. A szőke nő pedig mosolyog, mi mást is láthatna az ázott fickóban, mint egy félrecsúszott bohócot. Bohócot, aki még a szétázott papírzacskóból is elveszíti a zsemlyéket.
Ennyit engedélyeztem magamnak elsőre, még tartott a szülői értekezlet, mikor visszatértem a ki tudja hogyan alakuló érettségi témaköréhez. De aztán ennek is vége lett, elköszöntünk, és én maradtam, ahol voltam, a gyerek asztalánál, mert már pörgött is tovább a mozi.

És akkor valami olyasmi történt,

amiről eleinte ostobán azt hittem, figurák mindjárt elveszítik az egyensúlyt a giccses romantika és a kedvesen megbicsaklott világ között, amelynek szereplői a maguk esendőségőben szerethetők. De megint tévedtem, és ezt külön köszönöm Thomas Kaiser rendezőnek, mert kétségtelenül ő a fő bűvész, neki köszönhetőek azok a tizedmásodpernyi villanások, amelyek helyre pofozzák az embert, mielőtt a habos romantika elnyelné. Ezért ismerkedünk hát meg Karsten norvégmintás pulóvert viselő bátyjával, aki annyira remekül tanítja középiskolai diákjait, hogy csak jelest tud nekik adni…., ezért látjuk főhősünket izomsorvadásban szenvedő unokaöccse ágya mellett, akiknek esténként ő mesél, és ezért ismerjük meg a szingli Saraht, aki elképesztő pimaszsággal viseli magán a világ összes színét, hogy képes legyen elviselni az életet, valamint ezért láthatjuk a tolókocsiba kényszerült meleg Kjellt, aki sérülése előtt rendőr volt, nem beszélve a kényszeres Arnoldról, aki minden áldott nap szinte percre pontosan érkezik az étkezdébe, saját asztallal bír, és örökké gondja van a kés tisztaságával… Ezt a csapatot terelgeti az ugyancsak sérült Karsten, akit otthon már csak egy macska várja.

Ide lép be, ha tetszik, csöppen bele

az Amerikából hazatért milliomos üzletasszony, Victoria Eek. Igen, jól sejtitek, ő az, aki lefröcsköli a mi norvég Hugh Grantünket, akinek tulajdonképpen elképzelése sincs arról, ki is az az újságok címlapjáról rámosolyogó nő. Így aztán Karsten joggal utasítja vissza a nő ajándékát, a csokor liliomot és a borítékba zárt készpénzt, kárpótlásul a fröcskölős incidensért. Hogy mi viszi később mégis Karsten étkezdéjébe a nőt, nem tudni, talán a lelkiismeretét szeretné valahogy tisztára törölgetni, mindenesetre ott lesz. A kávéfőző meg épp elromlik, Karsten dühös, borzos és kialvatlan, Victoria meg azt az asztalt foglalja el, amely mindig is Arnoldé. Borítékolható a későbbi szenvedély, mert ekkor Karstenben még a düh fortyog.

Victoria azonban kitartó,

vonzza valami a kellemetlenül őszinte pasiban, pedig ellentétek, társadalmi és lelkismereti, jócskán feszülnek köztük. Két olyan különböző világ találkozik általuk, amiből sok jó nem sülhet ki. Lesz hó és könny is bőségesen, bár igazság szerint nem a szerelem kócos kis romantikája miatt. Sokkal fájóbbak lesznek majd azok a könnyek, mint ahogy számítanánk rá. Mert ebben a filmben sok mindenki veszít – rettenetesen sok mindent. És ami nyerhető, az sem lesz könnyű ajándék. Egész egyszerűen azért, mert nem más az, mint az élet. Ami mindannyiunk számára olyan küzdelmes, néha olyan gyötrelmes, máskor pedig olyan felemelő és bátorságot adó, mint ez a film. És ettől nagyon szép vallomás a Mirakel. Hétköznapi csoda, amiben hinnünk kell.
Mindannyiunknak.

Mirakel (2006) – 105 perc
norvég romantikus film
szereplők: Christian Skolmen, Eva Röse, Cecile A. Mosli
forgatókönyv: Geir Meum Olsen
rendezte: Thomas Kaiser
Hol láthatod: Netflix

2021.03.24.

Kell egy kis idő, mire megszokja az ember a papucsok ütemes klaffogását. Kliff-klaff, mondják, ahogy a repedező betonhoz csapódnak. A talp pedig engedelmesen tűri, hogy a számára szokatlan és sokáig tartó érzéki csalódás még tartson. Legalább még kétszáz méteren át, a tengerig…

A házigazda leírása szerint a tengerpart csupán kétszáz méter a szállástól. Igaz, azt is állította, hogy az apartman ‘2 bedroomból’ áll.
Ezért kellett az étkezőben a nagyobbik gyerekkel aludni egy keskeny kanapén, és reggelente nesztelenül feltenni a kávét.  Ja, bedroomkitchen.

Tenger egy fa levelein keresztül

Szóval itt vannak. Hol másutt, mint a tengernél. Talán lényegtelen is az ország, persze, jól tudjuk, melyik lehet ez. Első nap délutánján majd szétvetette a boldogság, amikor annyi év után újra megérezte a víz illatát. Klaffogott lefelé a gumipapucsban az észveszejtően meredek utcákon, néha visszanézett, követik-e a többiek, a kölykök, de már képtelen volt lassítani. Olyan régen ígérgette magának is, hogy visszatér a tengerhez, hogy most elhinni is alig tudta a beteljesült valóságot.

Másrészről részegítő állapot az,

amikor az ember ezt az óriási, hatalmas, hullámzó kékséget látja maga előtt. Lehetetlen betelni a látvánnyal. Mindig ugyanazt az érzést hívja elő, azt a színesre festett álomfotót. Már rohant is, képtelen volt megállni. Egy part menti étterem mellett vetette bele magát a vízbe. Nem vacakolt, egyenesen egy fejessel kezdte, utólag persze belátta, mekkora marhaság ismeretlen szikláról ismeretlen vízbe ugrani, de akkor is.

Merült, merült egyre csak, lefelé, húzta a mélység, ha tudott volna, tán sírva is fakad ebben a kimerítő boldogságban. De hogy is lehetne sírni víz alatt? Pedig szép kép, ahogy a sós könny odahullik, egyenesen oda, ahol pont annyira számít, mint csepp a tengerben.
Annnya! – prüszkölt mögötte valahol a Nagy, aki meg a békauszonyával és a maszkkal a fején próbálkozott besétálni a vízbe, és először sikerült belekóstolnia .  „Hát ki sózta ezt meg ennyire?” – kérdezte. „Undorító, szörnyű! „ Az annyanő meg csak állt, addigra már sziklát fogott a lába, és nevetett. Próbálta felidézni az ő első találkozását a tengerrel. Már nem rémlett.

Adria

Vrbnik – a középkor

Véletlenszerűen futottak fel a sziklák tetején húzódó középkori városkába. Teljesen kiszámíthatatlan, merre kanyarog az út, Látszólag persze, ő meg egy balos helyett jobbra kanyaradott, így az öböl helyett a sikátorokban kötöttek ki. Fényesre kopott utcaköveken sétáltak, azon töprengett, vajon amikor esik, hogy kerülnek le onnan az emberek, a meredek utcácskákban mi nyújt kapaszkodót. Valószínűleg a megszokás, mint ahogy az életben oly sokszor. Először elfogadod, még ha idegen is, aztán valahogy, valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt a részeddé válik. És ragaszkodsz hozzá, miközben világosan tudod, hogy lenne jobb megoldás. Lenne ezerszer is jobb megoldás. Csak hát a megszokás…

Az egyik utcában véletlenül majd besétál egy lakásba

A konyhában kötött volna ki, ha időben nem veszi észre a küszöböt, aztán a nyitott, falhoz támasztott ajtót. Onnan egyenesen a kék falú szobába juthatott volna, a málló falúba. Annak ablakán pedig minden valószínűség szerint a vibráló öbölre láthatott volna, a városka kikötőjére. De a szoba közepén egy meztelen felsőtestű férfi eltakarta a kilátást. Sortban volt csupán, és telefonált. Tágra nyílt a szeme, ahogy meglátta a lopakodó turistát. Megriadt a tekintetétől, sarkon fordult. kifutott.

Úgy gondolom, itt csak az öregek élhetnek – mondta az anyja. Azok illenek ide

Ő meg épp ebben a pillanatban gondol arra, vissza kellene jönni. Kivenni egy olyan málló falú szobát, ahova az előbb majdnem betört, reggelente lecsúszkálni a harmatos köveken a pékségbe, illatos, hosszú, sós kifliért, azzal meg le a kikötőbe, aztán felhúzott lábbal ülni egy óriási fém izén, amihez kikötik a hajókat, nézni csak a tengert, majszolni a kiflit, hagyni, hogy a sós pára a szemét marja. Megvárni, amíg befutnak a halászhajók, és a férfiak kiválogatják az aznapi fogást. Tobzódni a látványban, kémlelni az élettelen vagy vergődő halak üveges tekintetét. 

Aztán visszaballagni a házba,

kicsit tekeregni a sikátorokban, újra megnézni az óratorony hieroglifának tűnő feliratát, kézzel végigtapogatni és végül nekilátni az írásnak. Ebédre átsétálni ahhoz a nénihez, aki amúgy is főzne magára, meg, ha már ő is itt van, az idegen, hát rá is. Meginnának egy pohár borocskát, majd visszaballagna börtönébe és folytatná az írást.

Szűk horvát utca

Estére egyedül lenne. Akkorra már túlságosan is egyedül. Álmodozni kezdene, és behajtaná a spalettát, amit a feltámadt, gyorsan érkező vihar a ház falához verne ütemesen. Az álmodozás viszont nem segítene, megint csak fájna. Annyiszor esett már abba a hibába, hogy kivetítette az álmait, és valóságosabbnak gondolta, mint a valóság, hogy már épp megtanulhatta volna, felesleges és fájó. Hogy tessék végre tudomásul venni.  A mit is?
‘Szóval itt az öregek érzik jól magukat, szögezte le még egyszer az anyja, amitől vissztáncolt a valóságba. Hát, ja, mondta erre ő.

Phil, a kislány

Egy ideig lánynak nézték. Örökké a víz alatt volt, vagy hát csak félig, valójában a hátát látták. De azt jól. Phil búvárkodott. Órákon keresztül volt képes együtt lebegni a vízzel, számukra érthetetlen ok miatt nézegetni a csipkézett sziklák peremét abban a vicces szemüvegben. Akkor sem tudták eldönteni, hogy Phil kislány-e vagy kisfiú, amikor az apja füttyentett neki a partról, és ő végre kiemelkedett a hullámokból. Vonakodva megitta kint a palack vizet, amit az apja hozott, majd úgy vetette magát vissza a vízbe, mintha csak hazatérne.

A megszállottságra gondolt Philt nézve,

arra az isteni adományra, ami egyre közelebb viszi az embert a céljához. Hogy mikor is kezdődik? És miből lesz? Most csak arra jutott, energia kell hozzá – végtelen energia, ki tudja miből. Anyagból-e vagy lélekből, pókhálóból vagy tündérálomból? Csillagból, porból – ki tudná. De Phil, a fehérbőrű kis szenvedély még mindig lebegett. Majd estefelé, amikor még égetett a nap, és ő ott ült a két sziklára szegezett pallón, lába a vízben, a hullámok időnként a hasát nyaldosták, Phil kijött végre. 

És rámosolygott

Csak halványan persze, alig észrevehetően, de tudta, hogy őt nézi. És így telt el nap, nap után. Talán a harmadik délutánon lehetett, amikor Phil megállt előttük a kavicsos parton. Ők épp kártyáztak. Már majdnem szólt neki, hogy tartson velük, olyan vágyakozóan nézte a gyerekeit, Phil pedig már majdnem mozdult is, majdnem majdnem volt, de elmúlt a pillanat. És akkor ott, a gyerek szemében meglátta a szenvedélyt, ami roppant magányossá tette. Egyedüli gyerekké.  Belehasadt a szíve. Ez hát az ára. De szólni már nem tudott, Phil tovább lépett.
Másnap derült ki a neve is, így az is, hogy fiú. Az övéi attól kezdve csak nézték, hogyan birkózik a szörffel, századszorra is beleesve a hullámokba és századszor is felállva. Tetszett nekik.  Aztán mégsem köszöntek el tőle, amikor hazaindulás előtt utoljára fürödtek az öblükben. De a képét magukba zárták. Talán, mint ő, a szenvedélyt.

Adria

Aztán egyszercsak mindennek vége szakad

Azért még egy csöpp szívfájdítás Rijekából is jut. Ott végre iszik egy igazi presszó kávét, csak úgy állva, nyitás előtt egy cukrászdában, ahova megint csak véletlenül sétált be.  De mert mosolygott, és a szeme ragyogott, hát az idősebb férfi kiszolgálta. Csak nézte, ahogy lassan kortyolta a perzselő feketét, ő persze érezte magán a tekintetet. Alaposan végigpásztázta. Még kapott egy bókot kifelé menet, bella donna, arrivederci, mire épp csak visszaintett. De azt kedvesen. Ahogy szokta. 

A kávé tényleg remek volt.  A tenger is, intette

Meg a reggelek, a perzselő délutánok, és a paradicsom. Micsoda hülyeség, hogy pont a paradicsom jut az eszébe, de valahogy megfejthetetlen a számára. Mert a zöldes-sárgás, viszont óriásira nőtt pötty íze nem hasonlítható semmihez. A Kicsivel egy délután megettek vagy hármat belőle, úgy magában, harsogott a foguk alatt, őket meg szétfeszítette az íz, mert abban a paradicsomban minden benne volt. Szóval a paradicsom is feliratkozott a tenger, napfény listára.
Na, jó, hát végül arrivederci dolce vita!

Az autópályán gyorsan halad,

pedig hazafelé mindig lassabb minden. Végül belefut egy hömpölygő sorba, Zágráb előtt néhány kilométerre. Másfél óra gurulás, megállás, totyorgás, toporgás, visítás a hátsó ülésről, miszerint a Kicsinek a gerince tört el a rengeteg ülésben, ha nem venné észre, csináljon már végre valamit, milyen anya az ilyen…  Az „olyananya” közben kicsit szipog a légkonditól, némileg az oldalát is fájlalja, olyan furcsán veszi a levegőt, szúr is, de azért kilátásba helyez egy óriás pofont arra az esetre, ha a hátsó sor nem fogja már be a száját.

Csend csak egy fél óra múlva lett, pofon nélkül

A gyúródeszka másnap játszotta be magát az ágyba. Addigra már alig tudta emelni a kezét, csillagokat látott a tüsszentéstől, egy-egy rossz mozdulatra sírva fakadt. Amúgy is sírhatnékja volt. Elintézte egyszerre. De a fájdalom maradt. Valami indiai orvos ingatta a fejét a sebészeten, amikor meglátta a röntgen leletét. „Ez nem etty rossz mozdulat asszonyom! Sokkal több. Rossz állapotban gerinc.” Na, kösz, válaszolta, menjen a fenébe, gondolta, hogy jön egy ilyen orvos csak úgy, egy hét tenger után ehhez a mondathoz?  Hát nem látja, hogy tele van energiával, a bőrén a fény ragyog, a szemében a tenger? Néhány napig izomlazítókkal aludt, meg a deszkával. Aztán elmúlt ez is. Egy vacak lumbhago. Ha így írják. Ha nem, akkor is. Azóta minden álmában újra él. Újra éli a mindent. Újra éli kliff-klaff a tengert, mert nélküle már a kék sem kék.

Értesülj első kézből!
Kategóriák

2021 © Minden jog fenntartva! | Adatvédelmi tájékoztató | Süti szabályzat | Készítette: Szabó Bea és Krancz Laci