Abban a pillanatban teszem fel magamnak a kérdést, mindig ugyanakkor, mindig ugyanazt, amikor meghallom a dudaszót. Start, üvölti valaki, és a tömeg mozgásba lendül. Mozdul a lábam, indulok, csak egyetlen dolgot nem tudok: miért és mit keresek én többezer amatőr futó között egy versenyen. Mi dolgom nekem a versenyzéssel, amikor mindig is gyűlöltem? Négy éve keresem a választ.
A pandémia miatt tavaly mindössze kétszer indultam valódi megmérettetésen, egyszer pedig jótékonysági cél miatt virtuálisan. Augusztusban ott voltam a szokásos éjszakai futóversenyen, keringtem a budai alsó rakparton, haltam nagyhalált a Várhoz vezető emelkedőn, és ott került sor amatőr futóéletem első igazi erőpróbájára. ahol végül eljutottam a válaszig. Eljutottam egy válaszig…
2020.08.01. 21 óra – Budapest
A hőmérséklet annyira ideális, mintha direkt nekünk rendelték volna. A start előtt viszont hirtelen minden sok lesz. Futóból, hangból, fényekből. Csak sejtem, hogy jó sávban állok, a hat percesben.
Később a rakpart velünk együtt lüktet, ahogy a szembe szélben lépésről lépésre fogynak a méterek. A pulzus annyi, amennyit Mariann (A Plandurance klub edzője) rendelt, 170. Most valahogy könnyedén megy, nem is értem. Laza vagyok. Aztán a vár előtt, az emelkedő első harmadánál visszaveszek az arcomból. Legfeljebb belesétálsz, mondogatom, persze egy darabig dacolok, egy frászt, egy frászt fogok…. Hát ja. Ruganyos léptekkel haladok, és lassan, nagyon lassan váltok vissza futásra.
Úgy féltávnál veszem észre először
Előttem fut, a tempónk hasonló. Az életkorunk különböző. Jó 20 évvel fiatalabbnak gondolom magamnál. Ráragadok, jó lesz ez így. Vagy 500 méter után lassul. Kiszúrt, idegesíthetem.
Jó, én megyek előre. Most ő a bogáncs. Engem is idegesít. Nem tudom lerázni. A vár alján lassítok, kifújom magam. Előre tör. Érzem, hogy ott akar hagyni. Egyre tempósabban nyomja, az utolsó 1,5 km jön. Hát jó, belehúzok.
Az alagútban már egymás mellett vagyunk, úgy saccolom, a Lánchíd felé lejt a terep, még gyorsulhatok, bírni fogom. És igen, megelőzöm. Apró vállveregetés, épp addig tart, amíg vissza nem előz. A francba!
A körforgalomnál járunk, a célegyenes, a befutó jön. Felváltva húzzuk egymást. Ha egy csöppet lassul, én gyorsítok. Legalábbis próbálok.
Azt hiszem, kiszakad a szívem,
most azonnal, ha nem hagyom abba, de mégsem tudom abbahagyni, mert a kék pólós lány is nyomja, nincs választás. Első kapu, egymás mellett vagyunk, második kapu, ő picit előrébb, de beérem, és az utolsó jön. Egyszerre dobban a lábunk a sárga műanyag padlón, vége.
Egymás mellett állunk, szinte egyszerre hajolunk le, hogy kifújjuk magunkat. Ekkor nézünk egymásra először, és mosolyodunk el. Olyan természetes ez a mosoly, olyan jóleső. Mert kimondatlan csatát vívtunk, és mind a ketten győztünk. Szinte egyszerre lendül a kezünk és mondjuk a másiknak ismeretlenül, gratulálok, szép volt.
És tényleg szép. Az egyik legszebb futó élményem, ami megadja a választ, hogy miért kell néha versenyezni.
